zuhanás minden mennyiségben..avagy lelkünk titkai?

Az élet sok kisregény..egy egész könyvtár..mégsem kötelező minden könyvét végigolvasni..pihenj:) Az élet egy különös lélek szemszögéből.

Régi..tudom.De az enyém. Annak idején tetszett..most már sokkal kritikusabb vagyok vele. De kérték, így hát kitettem.

 

A Kismadár

 

Ahogy a nyár lassan őszbe vegyült

A végtelen kék égen egy kismadár repült.

A nap még hosszan fitogtatta erejét,

Mindenhova küldte éltető melegét.

Repült a kismadár zöldellő réteken át

Csodálta a természet harmóniáját.

Egyszer csak meglátott valamit, mely lassításra bírta

Odalent a tátongó mély és valami fényesség hívta.

Leszállt egy faágra és gondolta meglesi,

Mi az a tünemény, mi őt így megigézi.

Nem messze a tisztáson illatos bálák tövében ragyogott a fény,

Pár hasábot és szalmát nyaldosó tűzszerű képződmény,

Pattogó tűzleány eleven és nem alszik sose

Bár kicsi a lángja, fénye mégis messze-messze ragyog,

Esténként versenyre hívják az irigységtől sárguló csillagok.

Messziről leste csak a kismadár is, csodálva erejét, fényét

És melegét… meg étvágyát, mely nem szűnik soha,

Féltette a bőrét, nem akart ő lenni az esti lakoma.

Ám igézte a tűz és fázott esténként, áhította a meleget és az illatot,

Melyet a tűzleány folyton magából árasztott,

Mint a virág, mely a méheket porzásra hívja, hogy

Aztán elnyelje őket, és benne szülessenek újra.

De a vágy nagyúr, és fájón a szívbe mar,

Ha nem kapja meg azt, amit akar,

És a kismadár érezte, ha nem menekül, elvérzik,

De érezte, ahogy lassan szétesik minden gondolata

Akárhányszor a távozásra gondolt és tudta

Nem hagyja ott a tüzet, egyedül a pusztában,

Pedig a tűzleány csak lobogott büszkén magában

Fényével hirdetve, hogy ő sosincs egyedül,

Mert ez a fény mindenre rávetül.

Lángolta az igét: ”Nincs szükségem másra,

Csak néha pár eszementre, mely tüzemet táplálja,

Azt meg megszerzem magam is segítség nélkül

Az se baj, ha harccal, győzelmem így mélyül,

Hisz bármit elveszek, bárkitől, ha akarok,

És csak rajtam áll, ezzel meddig is jutok.”

Múltak a napok, repültek a hetek,

A fákról egyre gyorsabban peregtek a levelek

Készült a természet mély és fura hideg gyászra,

Várva, hogy jöjjön a tél, mely a világot szedi ráncba.

Várták a havat, mint egy jótékony leplet,

Mely lemossa a földről az összes szennyet.

Csak a kismadár nem várta,

Mert ő hidegnek és zordnak látta

Nem érzékelte a téli táj szépségét

Nem érzett mást csak a tűz melegét

Hívták a lángok igézően táncolva

A kismadarat végképp a tűzhöz láncolva.

Pici szemeiben szikrák fénye gyúlt

A vágy tüze, mely született és kihunyt, hogy

Magát klónozza, végtelen körforgást alkotva.

Feltámadt a szél, már nem az a lágy szellő volt,

Mint egykor. Keményen fújta a maga igazát

Hívta a madarat, járja együtt vele pusztító táncát

Vagy elveszik ő is, mint a többi ott ragadt jószág,

Kik csalfa ígéretek béklyójában ragadva

Várták a sors szeszélyes angyalát.

De a kismadár lelke vágyott a tűz lelkére,

Már nem érdekelte a messzi táj szépsége

Nem ért semmit neki a hegy, a tengerpart

Ha csak ott kapja meg azt a melegséget, amit akart.

Végül nem bírta tovább és a tűz fölött átrepült,

Nem döglött bele, de a szárnyába került.

És ott maradt örökre lelkében egy lett a tűzzel,

Táplálta őt rendesen ágakkal, gallyal, fűvel

Mindent megtett, hogy biztosítsa, amit csak kért

S a tűz meghálálta ezt, küldte felé éltető melegét.

Kialakult köztük valami kölcsönös vonzás,

Pedig mindketten tudták ez nem jó megoldás.

Közben megérkezett tél Apó zsákját kinyitotta,

S dühöngő szélfiait kiszabadította, akik tették a dolgukat

Rendesen nem hagytak egyetlen egy területet se érintetlen.

Hideg napok köszöntöttek e tájra, főleg mikor Apó a zsákját is kirázta

És szakadni kezdett a hó minden fűszálra, levélre, ágra

Hullott rendesen a tűzre és a madárra szerelmük határait próbálva,

De a kismadár tette a dolgát nem hagyta egyedül tűzbabáját,

Bár a hidegtől reszketett, megtett mindent, hogy a lány élhessen

És szerelmével, melegével benne és a tájban is életet hirdessen.

Ám ahogy a napok múltak és a havazás erősödött, a lányka lángja egyre csak fogyott, fokozatosan elérve a kritikus állapotot,

Amely a madarat megrémisztette és tudta itt az idő… döntenie kellett,

Számba vette a lehetőségeket, mert tudta ő már a tűz nélkül nem élhet.

Mikor a tűz már csak alig pislogott és odahordott a környékről mindent, ami csak volt már tudta nem adhat neki mást, csak önmagát.

Ha szerelme lángja már nem elég, akkor feláldozza érte testét, lelkét

Mert nélküle ő már boldogan nem élhetett, így megcsodálta utoljára

Imádata tárgyát és beugrált a tűzbe hogy testét a lángok járják át

Így adva magát örökre a tűznek mely kínjában vérvörösen izzott

Gyászolva azt, akit szeretett, aki vele a legtöbbet foglalkozott

Fellángoló képekben mutatta utoljára minden szép pillanatuk

És értelmetlen véget ért kapcsolatuk utolsó szikráját

Miközben imádott madarát saját hője hamuvá változtatta át.

Mikor véget ért az egész és a madár csontja is porrá aszott,

A leányka lelkében egyszer csak valami apró pattanás hallatszott

És a tűzben a láng lassan kialudt…

 

Hát izé..3év alatt, eljutni odáig, hogy engedélyezzem a kommenteket és kicsit átalakítsam az arculatot, nem kis teljesítmény:) Mentségemre legyen mondva,sokáig nem nagyon izgatott a dolog, de mivel most már egyre több igény mutatkozott rá, így léptem is az ügyben.Visszanézve azt hihetné az ember, hogy 3évig semmit sem csináltam, és csak most tértem vissza. Nos..ez nem teljesen igaz, csak a többi postot szép csöndben töröltem.Mivel nem mondd semmi olyasmit, amit ennyi idő távlatából is élmény lenne olvasni.

Mára ennyi, elmaradnak a nagystílű gondolatok.

Muszáj volt bemásolnom ezt a könyvet, mert szorosan kapcsolódik azokhoz a témához amikkel mostanában találkozom. Vannak blogok amiket időnként figyelemmel kísérek, mert az íróik olyan gondolatokat feszegetnek, amik engem is foglalkoztatnak.Ilyenkor leírom a saját kis véleményem.

Sokan keseregnek a világ változása miatt, mint ahogy én is természetesen, holott tudom, hogy ez is csak egy folyamat része. Gondoljunk a már a tudomány által is bebizonyított dolgokra, kristály és indigógyerekek..stb. Korunk hatalmas lehetőségeket rejt, a régi értékek egy része sajnos el fog veszni, ezt nem tagadom, de ez is annak a folyamatnak egy része, melynek segítségével egy új társadalom van kialakulóban, melynek számtalan építőköve van, többek között a blogírók, kik saját gondolataikkal "ébresztgetik" a népeket..Bach után szabadon, mint megannyi sirály kik szintén látják az élet mélyebb értelmét, és ők is repülni szeretnének megtanulni..egymást tanítjuk.Ahogy rég. Csak ehhez a mai kor szellemében a technika is mellénk áll.Az egyik blogírótól Csehországból kaptam levelet a telefonjáról írta, melyre szintén én is onnan válaszoltam munka közben.Már rég nem vagyunk a gépeink elé kötve, akár a természetben sétálva is megoszthatjuk a gondolataink mindenkivel, aki vevő rá..és mindig lesz legalább egy ember aki az lesz rá. Aki más mint a többi..és amíg így van addig "az a hajó sem süllyed el":)

 

Bistey Zsuzsa:

 

Vízöntõkori újjászületés

 

"Bizonyos vagyok benne, hogy ezerszer is jártam már a Földön, és még ezerszer visszatérek. Az ember a természet és Isten dialógusa. Más égitesteken ez a dialógus nyilván más szinten folyik. Ami belõlünk még hiányzik, az az önismeret. Ha az megvan, a többi magától is megvalósul."

Goethe

Mottóként a bevezetõ elé kellett írnom a Goethe-idézetet, annyira visszhangozza bennem e kivételesen nagyszerû könyv hatását, az én filozófiámat, gyakorlataimmal, tanulmányaimmal összecsengõ mondanivalómat. Olvasása nagy örömöt szerzett nekem. Érinti mindazt, amit magam is átéltem, megismertem; praxisáról statisztikáim, ellenõrizhetõ bizonyítékaim vannak. Ugyanígy megkíséreltem a lényegükben összetartozó dolgokat egymással kiegészíteni, s megosztani azokkal, akik el tudják fogadni. Az ember-titok érintése engem is alázatossá tett. A még felderítetlen, mégis valós tényekkel való találkozásaim megmentettek attól hogy mereven, csak szakbarbár módon lemérhetõ, mûszerekkel letapogatható jelenségeken túl minden egyebet nagyképûen és vakon elutasítsak. Meggyõzõdtem arról, hogy ami múlandó, az nem igaz; de van bennük valami, ami örök. S errõl az elpusztíthatalan tulajdonunkról, a bennünk rejlõ, magasabbrendû képességekrõl, azok fénybeborításának lehetõségérõl hoztak hírt a halandóknak a "történelem fölötti" lények, Messiások, Avatarok, próféták. De a tudománynak azok a géniuszai is, akik nyíltan bevallják, felfedezéseik magasabb erõk misztériumaként ömlöttek agyukba, megálmodtak kulcsaikat mint például Einstein.

Az is meggyõzõdésem, hogy valamennyien kolduló végtelenbõl végtelenbe tartó zarándokok vagyunk, s itt a földön azért gyûjtjük alamizsnás szilkénkbe "az élet kenyerét", hogy megosszuk éhezõ, élet- és halálfélelemtõl rémült beteg embertársainkkal, Persze, ha elutasítják adományunkat, át kell engednünk õket saját sorsuk végsõ erejüket követelõ beavatásának. Ami végül is gyógyító fájdalom. Az ember sohasem a könnyûtõl válik lelkében, szellemében gazdagabbá, hanem attól, ami gyötrõ, nehéz, a gyémántcsiszoló köszörûkövéhez szorító kényszer. Attól válik a gyémánt egy-egy nyers fazettája csillogóvá és simává. Hiszen a cél: "Drágakõ a lótuszkehelyben. Aum mani padme hum." S ezt puszta rábeszéléssel, elmélettel sohasem érhetjük el. Semmiféle passzív sültgalambvárás nem pótolhatja. S a fejlõdés fehér foltjainak feltérképezését senki más helyett nem végezhetjük el. Neki magának kell megküzdenie érte, ha érett e maximális transzmutációra.

Korszakunkra most a jövõ árnyéka fenyegetõ gorgófõként vetül rá. A tudományos-technikai civilizáció - nagyszerû eredményei mellett - nemcsak elszegényítette, hanem végveszélybe sodorta saját létformáját. Végképpen elfedte földünk lakói elõl az Édent, a természet és kozmosz teremtõ energiáit, immunrendszerének csodáit, korlátlan lehetõségeit, biomágiáját. Hagyományok és mítoszok utalnak e drámára: "Éva és Ádám megkóstolta a sötét tudás tilos gyümölcsét. Ezért az angyal lángpallossal kiûzte õket a paradicsomból."

Feltárt és még feltáratlan rommezõk törmelékei, részben megfejtett, de nagyrészt megfejtetlen feljegyzések vallanak olyan népekrõl, amelyek szellemi kultúrája, pszichikai látásmódja magasan fölötte állt a mai civilizáció ökológiai kataklizmákat elindító, bölcsesség nélküli tudományának. Az õsnépek szimbológiája fantasztikus tudást árul el. A sumér, babilóniai, krétai-minószi, egyiptomi csillagkultúra felfedezései például csak milliméterekben térnek el a mai asztrofizika számításaitól.

Elemek és emberek tombolnak, fanatikus gyûlölet tör a másik élõlényben önmaga ellen. De egy másik folyamat is elindult a Vízöntõ korszak erjedésében. Eltemetett eszmék, templomok, szentélyek, transzcendens emlékek bukkantak felszínre. Az emberek a halálban az életet keresik. Emlékezni kezdenek elfelejtett tudásukra, hitükre, szunnyadó bioesztéziájukra, a benne rejlõ határtalan kiterjedésekre, amelyek visszavezetik õket az elvesztett Édenbe.

 

Szepes Mária

Gondolatok

"Azt, amit mi érzéki tapasztalásnak nevezünk, az az elvesztett, közvetlen tudás helyén keletkezett. Az ember azért lát, mert vak, és azért hall, mert süket. Amit érzéki tevékenységnek nevezünk, az az érzékek ájulása, csupa feledés, távolság és eltemetettség."

Hamvas Béla

"A világegyetem egyre kevésbé tûnik egy gigantikus gépezetnek, és egyre inkább egy hatalmas Gondolatnak."

Sir James Jeans

"A természet feltalálta a halált, hogy biztosítsa az élet örök folytonosságát."

Goethe

"A Föld gravitációs tere semmi egyéb, mint a legalacsonyabb szint, a legsötétebb színpad, ahol a Lélek drámája kibontakozhat."

Sir George Trevelyan

"Semmi sem fontosabb, mint hogy az embernek az érthetetlennel állandó kapcsolata legyen."

Hamvas Béla

"Teleszkópommal átkutattam az ég minden zugát, de Istennek semmi nyomára nem leltem."

Laplace

"A világegyetemben nincsenek nagy rejtélyek, csupán a mi ismereteinkben vannak nagy hézagok."

Dr. Edgar Mitchell,

az Apollo 14 pilótája

Az apacs indiánok évezredes hagyománya szerint csak olyan ember lehetett a törzs sámánja, akiben megszólalt a Nagy Szellem, és erre a feladatra kijelölte. Aki meghallotta ezt a belsõ hangot, az felmászott egy óriási szikla csúcsára, és onnan a mélybe vetette magát. Ha életben maradt, sámán lett belõle...

Mi, a modern emberiség, most érünk fel a sziklánk tetejére...

Elõszó helyett

Köszöntök mindenkit, aki ezt a könyvet kezébe veszi. Nem vagyok író, annak ellenére, hogy környezetemben majd mindenki annak szánt gyermekkorom óta. Mindig volt bennem fogalmazási készség, élveztem a szavak játékát, de soha nem képzeltem a nevem könyvek gerincére; a jövõ alaktalanul is mást sejtetett. Idõnként rám szakadt ugyan valami kényszer, és oly riasztó intenzitással lökött ki belõlem verset, prózát, hogy csak megszeppent gyorsírója lehettem a belsõ hangnak. Ez az állapot azonban mindig átmeneti volt, az eredmény pedig nem rendítette ki helyükbõl az irodalom óriásait. Úgy éreztem, a készség megvan ugyan, de nincs igazi mondanivalóm.

Nem lett belõlem író. Negyvenkét évembõl a második húszat az emberi lélek tanulmányozása töltötte be. Szerencsésnek, sõt kiváltságosnak érzem magam, hogy az emberi lény legtitkosabb, legcsodálatosabb alkotó eleme lett munkám tárgya. Tudomány, mûvészet, vallás, az emberi szellem három nagy kalandozó tere szerves részei a foglalkozásomnak. Biológus, antropológus, filozófus vagyok, és ha kell orvos vagy papnõ. Férjemmel együtt dolgozom, tõle tanult alázattal és bámulattal közeledem minden emberi lényhez, aki hozzánk fordul segítségért. Hiszünk abban, hogy a tudás, szeretet, ösztön megtermi a páciens és terapeuta, tanító és tanítvány, lélek és lélek interakciójának mindig friss csodáját: az energiacsere sokszor fájdalmas feszültségét, az önfelfedezés élményét, és végül a megtalált lényeg felragyogását. Számomra mindez szavakba nehezen foglalható misztikus élmény volt és maradt a mai napig.

Nem vagyok író, és a "tudományos materializmus" talaján álló terapeuta kollégák talán már azt is eldöntötték magukban, hogy "igazi" pszichológus sem. Férjemmel együtt a humanisztikus iskola hívei vagyunk, ezen belül pedig a transzperszonális irányzatot követjük. Ha szükséges, felhasználjuk munkánkban a hipnózist, az irányított vizualizálást, a korregressziót, a kontrollált izomrelaxációt és a meditáció különféle válfajait. Nálunk a parapszichológia sem mostohagyerek, meggyõzõdésünk, hogy ez az a terület, amely a legdöntõbb változásokat ígéri nem csupán a tudományok, de az emberi lét minden területén.

Ha az eddigiekkel sikerült kevésbé idealista, szigorúan az anyagi lét talaján álló olvasóim szája ízét megkeserítenem, megjósolom, hogy ebbõl a szempontból a továbbiakban a helyzet csak romlani fog.

Kik a pácienseink? Aki hozzánk eljön, többnyire megjárta már a hagyományos kezelési módszerek útvesztõjét, szedett már mindenféle altatót-nyugtatót, lehetett akár elmeosztály lakója is. Végül is "mit veszíthetek" alapon felkeres bennünket, és ezzel a lépéssel, ekkor még tudtán kívül, átadja magát egyetlen igazi gyógyítójának: önmagának.

A ház, ahol eddig éltünk, egy pennsylvaniai kis falu határában áll, férjem nyugdíjba vonulása óta a kórházi rendelõ helyett ide járnak a páciensek az épület hátsó sarkához ragasztott irodába. Köröskörül öreg tölgyek vigyázzák a csendet, az embertõl alig háborgatott természet mindig gyógyító nyugalmát. Mire ez a könyv nyomdát lát, a mi önellátó "pszicho-farmunk" átköltözik Magyarországra, gyermekkorunk és fiatal éveink színterére, mindkettõnk szülõföldjére. Az utóbbi évek sorozatos látogatásai megmutatták nekünk, micsoda égetõ szükség van otthon az egyéni intenzív pszichoterápiára, micsoda lelki elnyomorodás szülhette az öngyilkossági, válási, az alkoholizmus terjedését bemutató statisztikákat. Segíteni szeretnénk, nem csupán könyvek és elõadások útján, hanem minél szélesebb köröket érintõ önképzõ szemináriumok, egy-két napos intenzív csoportos "mûhelymunka" elindításával.

Író helyett inkább üzenethozó vagyok, ha úgy tetszik: postás, akire még születése elõtt rábízták valaminek a megfogalmazását. Az írási készség mellé negyvenkét év után érkezett meg a mondanivaló. E találkozás elsõ kísérletét tartják most kezükben. Ez az írás azokhoz szól, akikben visszhangot ver. Akikben visszatetszést kelt, akiket viszolyogtat vagy éppen megfélemlít, azoknak nem szántam, nekik emészthetetlen étel ez. Azokhoz szól, akik várják ezt az üzenetet.

Hogy nagyon sokan várják tudatosan, és még többen tudatuk mélyén, ebben egy pillanatra sem kételkedem. Az 1988-as budapesti elõadások ma is teremnek gyümölcsöt: leveleket, telefonhívást, jeleit annak, hogy akkori hallgatóim ennyi idõ után is foglalkoznak a bemutatott anyaggal, és mi több, igénylik a folytatást. Az otthonról jövõ ösztönzés volt egyik bábája ennek a könyvnek, a másik döntõ lökést az újra meg újra ismétlõdõ álmok, a meditáció állapotában kapott képek és üzenetek adták. Úgy is fogalmazhatnám, egyszerûen meg kellett születnie ennek az írásnak, nem is tehettem másként, mint nap nap után az írógép mellé telepedve, elengedtem a kezem a billentyûk felett. Aki írt, festett, formált már valamit a két kezével, az tudja. hogy bármilyen alkotás egy megváltozott tudatállapotot igényel. Szinte tõlünk függetlenül világra jön valami a kezünk alatt, amit magunk is tán éppolyan furcsállva nézünk, amikor vége a különös láznak, mint azok, akiknek szántuk.

Lélekcserélõ idõket élünk. Nem csupán otthon, a testileg-lelkileg megtépázott, kirabolt Magyarországon, hanem az egész földtekén. Korunk egyszerre nagyszerû és félelmetes, lenyûgözõ és elrettentõ. A technikai tudás elõdeink által nem is sejtett csúcsairól immár a külsõ világûr felé tekingetünk, és valahol legbelül érthetetlen félelmeket titkolunk önmagunk elõl is, mi, a diadalmas, racionális emberiség. Pár évtizede, hogy beléptünk a Vízöntõ korába, ami azt jelenti, hogy 2160 évig most a Vízöntõ az uralkodó jegy az Állatöv csillagképei közül. Kevert érzelmekkel lapozgatjuk a régi próféciákat, várjuk a második évezred végét. Mit hozhat nekünk, és ki éri meg azt, amit számunkra tartogat?

A Vízöntõ kora

Vagy húsz esztendeje, hogy a nyugati világban elindult egy lelki-szellemi áramlat, amelyet ma népszerû néven Új Kornak (New Age) vagy a Vízöntõ, az Akvárius korának neveznek.

Õsrégi hagyományon alapszik az, hogy a most kezdõdõ, mintegy 2150 éves idõszakot az asztrológiában jártasak és mindazok, akik ezoterikus szemszögbõl igyekeznek megérteni az emberiség szellemi fejlõdésének folyamatát a Vízöntõ korának nevezik. Az alapvetõ ó-görög megfogalmazás szerint ugyanis az úgynevezett Nagy Év csaknem 26.000 földi évbõl áll. Tizenkét korszakra osztva, mindegyik korszak az állatöv egy-egy jegyének jellegzetességét viseli magán.

A jegyek fordított sorrendben követik egymást, úgyhogy a most végzõdõ, vagy már bevégzõdött Halak kora egybeesik a kereszténység 2000 évével; az elõzõ periódus, a Kos kora, a judaizmus jegyében zajlott, míg az azt megelõzõ Bika korát az egyiptomi vallás és kultúra fénykora jellemezte. Érdekes módon e vallási és kulturális idõszakok prominens állatai azonosak a zodiákus jelképeivel: Egyiptomban a Bika - Ápisz - kultusza uralkodott, az Ótestamentumban gyakran szerepel a Kos és a bárány, míg a Hal Jézus szimbóluma volt. Több mint hatezer év után a Vízöntõ az elsõ emberformájú jelkép, amely egy új világkorszak kezdetét jelzi. Mivel a most hajnalodó Új Kor emberének teljes felelõsséget kell vállalnia önmagáért és világáért, e jelkép találó.

Az elnevezés egy, az emberiség történetében feltétlenül döntõen fontos jelenséget takar: a modern ember lelki evolúcióját. Ma az élet minden területén zajlik ez a viszonylag csendes, de annál mélyebb gyökerû forradalom.

Mibõl is áll hát a Vízöntõ kora?

Elsõsorban várakozásból és reménységbõl, de egyiknek sem a passzív válfajából.

Mi indította el ezt a világméretû mozgalmat? Abraham Maslow, a humanisztikus pszichológia megteremtõje így fogalmazta meg korunk központi problémáját: "A mai modern világ legnagyobb kudarca az a tény, hogy sem a politikai demokrácia, sem a szociális biztonság, sem pedig az anyagi jólét nem képes az emberi lélek alapvetõ problémáinak a megoldására." Meglehetõsen komor megállapítás, de végtelenül igaz. Igaz a fejlett, szabad, gazdag, nyugati fogyasztói társadalmak számára, ahonnan a mi pácienseinknek csaknem száz százaléka kikerült. És igaz ott is, ahol a nélkülözés, szûkölködés kereteit végre összetörve, a demokrácia, a szabad verseny, a sóvárgott anyagi stabilitás, sõt jólét pillanatnyilag ideális végcélnak tûnik - mindaddig, amíg a célt el nem érik. A világért sem kívánnék ünneprontó lenni, igazán szívembõl kívánom hazánknak a szabad világhoz való mielõbbi csatlakozását. Úgy tûnik, valóban vége annak a képtelen kornak, amikor árulók fecsegtek hûségrõl, tolvajok becsületrõl, a kivételezettek egyenlõségrõl. Amikor testvériséget, kitartást és szolidaritást prédikáltak a nincstelen, istenadta népnek, akinek nevében mûködhettek - könnygázbombák, vagy ha kellett, tankok árnyékában. Mindössze azt kívánnám jelezni, hogy az a bizonyos végcél, amely minden küzdelemnek értelmet ad, valami egészen más, mint ami pillanatnyilag olyan csábítóan villog felénk.

Miért gondolom így?

Elsõ huszonkét évemet a szocialista Magyarország polgáraként éltem le, azóta pedig a Nyugat szabad légkörében éltem-tanultam-dolgoztam. Volt tehát alkalmam az összehasonlításra, és arra is, hogy a két egymástól olyan mélyen különbözõ társadalmi rend egyéni, lelki perspektíváit közvetlen közelrõl megfigyeljem. A továbbiakban mégis elsõsorban a szabad nyugati világ jelenségeivel foglalkozom majd, hiszen ezek összhatása szülte a Vízöntõ korának szellemiségét.

Úgy tûnik, hogy a politikai és vallási dogmák keretében létezõ, a technokrácia csúcsán álló óriási fogyasztói társadalmak polgára, a szabad verseny bõségének bûvöletében egyre többet és többet felhalmozó ember egyre kínzóbb bensõ üresség, szorongás áldozata lesz. A korunkra jellemzõ lelki állapot szomorú ellentétben áll anyagi javaink részegítõ arányú növekedésével. Míg belsõ világunk egyre szûkül, silányul, alapkérdéseink, amelyek minden élõ, gondolkodó embert sekélyebb vagy mélyebb tudatszinten, de állandóan foglalkoztatnak, hogy végül is miért vagyunk a földön, hová tartunk, honnan származtunk ide, a mai napig sem találtak kielégítõ válaszra.

Az elkötelezett ateista materializmus egyszerûen megtagadja az ember lényegét, magát az embert holmi felkapaszkodott állatfajnak titulálja, a lélek fogalmát a tettre képtelenek torz illúziójának bélyegzi, életcélként pedig kategorikusan a személyes szabadságjogokért és a gazdasági jólétért való küzdelmet állítja elénk.

Az egyházak évszázados dogmatikába bonyolódva elismerik és tanítják ugyan az emberi lélek halhatatlanságát, de a bûn és a büntetés merev, fekete-fehér beállítása, a bûntudat állandó ápolása eltakarja elõlük az igazi lelki szükségletek látképét. A kereszténység, a judaizmus és az iszlám tanításaiban egyaránt lassan, de biztosan háttérbe szorult az egyetemesség eszménye. Ha egyáltalán jelen volt, csupán a vízióikra agresszíven büszke keresztesek, a misszionáriusok vagy éppen az inkvizítorok kezén és mindig a "hitetlen" másik eltiprásáért folyó küzdelem eszközeként. Ma egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy egyetlen biztosítékunk az ilyesfajta etnocentrikus önáltatás ellen az egyetemes átélés, a személyes élmény, amely örömteli, közös felfedezéssé avatja a hitet, és nem önelégült, helyhez kötött elõjoggá. Az érzelmi lelkesülés, a személyes átlényegülés egyre inkább háttérbe szorítja a szabályok közé szorított áhítatot.

A tudományos világ ma mindenütt materialista alapokon nyugszik, szigorú mércéjérõl visszapattan minden, ami kívül esik öt érzékszervünk birodalmán. A laboratóriumi mérlegen billegõ anyagparány még mindig létünk alap-építõkockája, tények és információk szolgálják az újabb tények és információk gyûjtését. A mi nemzedékünk a világtörténelem legnagyobb információfogyasztója, soha ilyen tömegû tudásanyag nem állt az emberiség rendelkezésére mint ma, a mikrofilmek és szuperkomputerek hideg, villámgyors világában. De mit kezdünk ezzel az információhalmazzal? Hol van ebben a tengernyi tömegben egy grammnyi lelki táplálék, életadó, idõtálló bölcsesség?

És mégis van remény.

Hat esztendeig éltem Kaliforniában, amely hagyományosan Amerika társadalmi kísérleti laboratóriuma, és egyben játszótere mindenféle új idea kipróbálásának. Ez a dúsgazdag állam az országban elsõként vált a vízöntõi kor zászlóbontójává. Lévén azonban játszótér, ezzel együtt a pop-okkultizmus, és a science fiction paradicsomkertjévé is. Egyre inkább a misztikus, az okkult válik jelenünk kultúrájának speciális hordozójává, többek között egy kódolt nyelvezet formájában, amely ide-oda leng a vicc és a meggyõzõdés, az ugrató játékosság és a halálos komolyság között. Maga ez a nyelvezet is egyfajta lázadást jelez a hagyományos intellektus ellen. Önmegvalósítás, öntudatosítás, magasabb tudatállapot, holisztikus világkép, reinkarnáció, karmikus igazságszolgáltatás... Igen, lázadás ez a nyelvezet, de annál sokkal több is. A csodálatos elõérzete, a rendkívülinek mélyen megsejtett, és még mélyebbrõl felismert ösztönös megérzése. Amikor a realitás megcsúszik jól bevált sínjein, új realitások jelennek meg, a lehetetlen megtörténik, a közömbös világegyetem egyszerre a korlátlan lehetõségek döbbenetes színpadává lesz.

Igen, a látszólag frivol és néha határozottan gyenge ízlésû spirituális karnevál mögött egy végtelenül jelentékeny új érzékenység lakozik, egy új lelki-szellemi útkeresés, amelyet a hagyományostól merõben eltérõ csatornákba terelt a nyugati világ és egyházi hierarchiák hagyományos merevsége.

Gyermekcipõjét nyûvi az útkeresés, így a kiforrott, biztos ízlés kifejlõdése is most van folyamatban. De ez a keresés minden látszólag infantilis tulajdonsága mellett is, az emberi személyiség evolúciós méretû átalakulása, a tudatvilág olyan megmozdulása, amely jelentõségében csak az emberi beszéd és a szerszám használat megjelenésével mérhetõ össze. Egy világméretû mutáció folyamata indult el, amelynek célja az emberi akarat energiájának, a látnoki képességeknek a felszabadítása: azoknak a képességeknek, amelyek évszázados elhanyagoltság dacára is életben maradtak lényünk legelzártabb belsejében.

Egyre tisztábban kirajzolódik egy spirituális világkép. Megértése vagy inkább megérzése nem kíván különösebben fejlett intelligenciát, csupán a gondolat hajlékonyságát, a változás szeretetét, bizonyos szellemi ruganyosságot, amelynek semmi köze az életkorhoz, és egy csendes, de annál makacsabb elfordulást a belénk nevelt analitikus hajlam kényszerétõl.

Amikor egy ilyen méretû és jelentõségû reformálódás elindul, természetes a tévelygés. Sokan összetévesztik a színházat a templommal, a szentélyt a cirkusszal, de a tévelygõk is valahol, végsõ soron abba az irányba botorkálnak, amerre a biztosabb léptûek. Hogy milliók lépkednek új irányba, reményt és optimizmust kell adjon korunk tépett, zilált Modern Emberének.

Az elébb gyermekcipõt emlegettem, de ha jól belegondolunk, hol a felszínen, hol a föld alá szorulva, ez a keresés folyik, mióta ember él a földön. Az érzékeny, kutató szellem egy ponton kénytelen elvetni a szervezett hitélet cenzúráját, valamiféle megvilágosító belsõ sugallat reményében, és ugyanígy elfordulni kényszerül a materialista világkép egyre komorabb, lehangolóbb tájaitól.

Merre fordulhatunk hát? A számunkra egyetlen megmaradt irányba: befelé, saját tudatmezõink tájaira. Belsõ, egyszemélyes utazás ez, a minden más utat végigjárt, sebzett-vágott Ember, a kínzóan éhes-szomjas Homo Sapiens utolsó élõ választási lehetõsége.

Óvatos, lassú belsõ nyomolvasás ez; legerõsebb ösztönünk súgja, hogy nincs több válaszút, az idõbõl is kifutóban vagyunk. Vagy magunkban keressük és találjuk meg a megoldást kínzó bajainkra, vagy sehol. Így aztán visszafúrjuk a mély alagutat a tudat legbelsõ rétegeibe, a mikrovilág középpontjáig, feltérképezetlen belsõ lényünk-lényegünk felségterületére. Persze akik elindulnak, nem mind hazafelé tartanak. Akadnak, akik az élménygyûjtés kedvéért mennek, mások kéjutazást terveznek, csupán a felszínen siklatják hajójukat, vagy éppen végzetesnek tûnõ örvénybe szédülve adják fel a küzdelmet. Nincs ezen mit csodálni. Olyan iszonyú régen elváltunk tulajdon belsõ világunktól, hogyan is navigáljuk ezt a sötét tengert, annyi évezred után? A racionális ész iránytûjét szorongatva százszor botladozóbbak vagyunk "primitív" õseinknél.

Mégis, akadnak segédeszközeink. A nyugati országokban a könyvkiadók százával jelentetik meg a régi ezoterikus tanítások köteteit, a dogmatikus vallások misztikus õseredetérõl szóló régi iratokat. Új reneszánszát éli a misztikus atletizmus, az akupunktúra, a kristályokkal való gyógyítás, az emberi aura, a bioritmusok tanulmánya, és sorolhatnám tovább laphosszat. Érkezik aztán segítség a legváratlanabb területekrõl is, például a természettudományok felõl, ahol a kvantumfizikusok a mindenütt jelenlévõ titokzatos, és eddig megmérhetetlen energiát, a jobb híján gluonnak (amolyan univerzális ragasztónak) keresztelt rezgést figyelik. A kérdés egyre inkább az, vajon az anyag végsõ soron lehet-e más, mint a gravitációban megrekedt, alacsony frekvenciájú fényenergia. Einstein ma élõ tanítványai egyre inkább úgy gondolják, ez a bennünket körülvevõ realitás nem egyéb, mint a számtalan, egymással holografikus viszonyban létezõ realitás egyike. Úgy tûnik, ezek a "világok" számunkra beutazhatókká válnak, amint rejtett képességeinket ismét elismerjük, vállalni merjük.

A legnagyobb segítség számunkra, ezen a koránt sem veszélytelen úton, a legmélyebb ösztöneinket kormányzó erõs vágy a rendkívüli, a csodálatos, a magunk felett álló átélésére, jogos örökségünk végleges vállalására.

Jó okunk van a lelkesedésre, öreg könyvek, pergamenek óvatos porolgatására. A Vízöntõ kora egy gigantikus erõbevetés a lelki épség, a belsõ harmónia a béke megtalálására. Megkérdõjelezni lehet ezt a mozgalmat, de hátat fordítani neki semmiképpen. Ennek az új gondolkodásnak nincsenek fizikai korlátai, elemi erejû, az egész földkerekségre, a társadalom minden rétegére kiterjedõ erõvel állunk szemben. Sokkal több forog itt kockán, mint a faj túlélése egy agyon- és rosszul használt planétán. A látnoki energiák mentésérõl van szó, a szent szikráról, amely ott világít minden emberi lélek mélyén. A több mint kétezer éves vallási ortodoxia, vagy a háromszáz éves tudományos materializmus szép számmal adott nevet ennek az energiának: pogányság, szentségtörés, istenkáromlás, bálványimádat, misztikus hülyeség, ópium, õrültség, tudathasadás, a realitástól való kóros elszakadás...

És mégis, mindezzel szemben ott áll ez a mai modern jelenség, ez a kollektív belsõ kényszer, hogy minden áron és módon megrázzuk, kimozdítsuk, eltoljuk, magasabb régiókba lökdössük ezt az agyonbeszélt, -elemzett, elvetett és újra elfogadott emberi tudatot. Belekényszerítsük egy olyan átalakulásba, amely végül megmutatja rég elfelejtett önmagunkat, itt kezünkbe teszi egyetlen értelmes örökségünket. Azt az örökséget, amelyet a technokrácia racionalizmusa, a társadalmi nyomások olyan mélyre temettek a tudatunkba, hogy mostani, gejzírszerû feltörése alapjában rendíti meg egész világképünket, függetlenül attól, milyen társadalmi rend keretei között élünk. Kutatunk kétségbeesett intenzitással, hajt a félelem, hogy belsõ gazdaságunk is odajut, ahová Földünk természetes vagyona: a mérgezett vizek, a szennyes levegõ, a nukleáris katasztrófák vesztõhelyére.

A szellem, a lélek elérte feszítettsége végsõ határát. Ha élni akar, nincs más útja, mint befelé, visszafelé, tulajdon alvilági sötétjébõl elõhalászni a világító vezérfonalat. Forgószél ez a mai kor, félelmetes és nagyszerû színpad az újjászületés drámájához.

Igen, vannak segédeszközeink, de számos kerékkötõvel is meg kell harcolnunk. A sajtó, a televízió, rádió, egyszóval a hírközlés naponta bombázza tudatunkat az elközönségesült konzum fantáziák tömegével, a karrierista versengés, az önzõ szerzési vágy, a korrupt elitizmus nem is palástolt felmagasztalásával. Eltelünk velük, és mint a beteg gyomor a mérgezett ételt, a lélek is kilöki magából egy idõ után a méltatlan táplálékot. Így van ez a politikai dogmákkal is: egész Közép- és Kelet-Európa kollektív és látványos gyomorrontása a legjobb példa erre.

Elindultunk egy úton, amely sokak számára elõször érthetetlen, értelmetlen, elrémítõ, vagy egész egyszerûen elviselhetetlenül idealista. Vannak bõven olyanok, akik a kemény munka és harc árán megszerzett intellektuális felsõbbrendûség vagy éppen a társadalmi lelkiismeret nevében káros eltévelyedésnek, egy meggyöngült társadalom belsõ dekadenciájának bélyegeznek mindent, ami csak érinteni is meri az emberi lélek belsõ életét, vagy utal a világi intellektus egyoldalúságára. Jóga, meditáció, regresszív hipnózis - igen, lehetséges hogy mindez átmeneti jó érzést idézhet elõ, de végeredményben semmit sem változtat a világ folyásán. Képszerûbben kifejezve: a saját köldökét bámuló misztikus a legjobb esetben a politikai fásultság jelképe lehet, semmi több.

Érdemes azért megkockáztatni a kérdést: vajon ezeket a fölényes bírákat soha, egy pillanatra sem látogatta meg az ihlet, nem éreztek soha, villanásnyit sem a látnoki energia áramából? Hiszen csak jól körül kell nézni a világban, hogy számba vehessük, mit is adtak az emberiségnek a modern társadalmak. Nem is jól fogalmaztam: mit vettek el tõlünk az évszázadok során? Sokkal, de sokkal többet, mint a betevõ falatot és az igazságot. A bûn nem válik kisebbé attól, hogy bûnös és áldozat egy bizonyos ponton végül is egyformán éhen maradt.

Mi magyarok, zaklatott történelmünk során aztán igazán megtanulhattuk, hogy az elnyomás nemcsak a tettet bénítja meg, de elsötétíti a szellemet, elsorvasztja az érzékenységet, leszûkíti a személyiséget, amíg nem marad helye az önbecsülésnek, sem egyéni, sem kollektív alapon. Ha a szellemi sötétségben virágzó, beteg célokért küzdõ vezetõréteg minimálisra tudja faragni emberi méreteinket, hol van a megállás, a visszafordulás lehetõsége? Szabadság, egyenlõség, testvériség... de mit ér mindez lelki épség és nyugalom nélkül?

Prófétáink, látnokaink - mert azért idõnként születik közénk, kínlódó milliók közé egy-egy igazi tanítómester - mind, kivétel nélkül az emberi lét földöntúli voltát tanították. És mi, elkínzott tanítványok, megjártunk már minden tévösvényt, amit idõvel-térrel gondosan körülkerített anyagi világunk kínálhatott, míg végül bedolgoztuk magunkat abba a zsákutcába, amelyet huszadik századnak nevezünk.

Milyen tükröt tarthatunk magunk elé, mi, huszadik századbeli emberiség? A nyugati világban a gazdasági élet erõszakban, kapzsiságban, rablógazdálkodásban és, sajnos, csalásban gyökerezik. Gazdagsága, stabilitása túl gyakran mások létbiztonságának és anyagi bázisának kirablásán nyugszik. Virágzása függ a gyártók és vásárlók minden józan igényt felülmúló luxuséhségétõl, a mennyiség fékevesztett imádatától. Így aztán jobb és kevésbé jobb árucikkeit néha igazán szemérmetlen hazugságkampány mellett dobja piacra a minden évben nagyobb profitra vágyó eladó. Sem nagylelkûség, sem emberiesség nem játszik, nem játszhat döntõ szerepet a hatalmas konglomerátumok vezetõinél. És az, hogy a társadalom eltûri, elfogadja ezt a vezetést, az nem csupán kénytelen-kelletlen hallgatást jelent, hanem az emberi jogok, a valódi igények, az erkölcs módszeres megerõszakolását. A hadiipari komplexumok, a reklámipar, amely szabályozza a nagyközönség életstílusát, mind önzést, harácsolást, csalást lop be mindennapi életünkbe. Rákényszeríti az embereket a hazugságok elfogadására, mintha ezek elkerülhetetlen velejárói lennének a mai modern életnek. Mi, a közemberek vagyunk a dolgozói, fogyasztói, fenntartói egy olyan gazdasági elitnek, amely számára minden emberséges, önzetlen cselekedet tabu, hacsak nem adólevonást, vagy pozitív sajtókampányt eredményez.

Mi a helyzet a kapitalista szabadverseny ellenpólusán, a szocialista rendszert megkísérlõ országokban? A szocialista-kommunista államrendek robbanásszerû felbomlása önmagában tanúskodik egy eszme erkölcsi-anyagi csõdjérõl. Ez a rend a teljes gazdasági végelgyengülés mellett egy sokkal súlyosabb örökséget is hagy reánk, az utókorra: a múltat újrakérdezõ nemzedékre példátlan tömegben zúdult a szenny, a gyalázat, az emberi erkölcs, a jog vagy csupán a puszta betyárbecsület totális semmibevétele, sõt cinikus kigúnyolása. A bizalom pusztulását érjük meg, a belsõ irányvesztettség minden eddiginél ijesztõbb mértékét. Két nemzedék turkál riadtan a marxizmus-leninizmus, a dialektikus materializmus törmelékeiben - ugyan mi az, amit ebbõl még meg lehetne menteni, és amit lehet, azt szabad-e rászabadítani a jövõre? Milyen lesz ez a jövõ? Akinek állandóan hazudtak, hogyan lesz képes az igazság felismerésére, elviselésére?

Aki pedig mindkét alternatívától elundorodva elvonulni kíván a világtól, gyorsan felfedezi, hogy a hegytetõn vagy sivatagban való elmélkedések ideje lejárt. A hegyeket szétporlasztotta a külszíni fejtés, a sivatagban rakétakilövõ egységek tanyáznak. Aki magánéletét a lelki kultúrának, az önfegyelemnek, erkölcsi felemelkedésnek kívánja szentelni, annak szembe kell néznie a ténnyel, hogy az egyéni megváltás ideje lejárt. A lelki felsõbbrendûségnek társadalmi felelõsséggé kell válnia, ha reménykedni akarunk a jövõben.

Vagy háromszáz esztendeje az emberiség legjobb koponyái elindították azt a folyamatot, amely Felvilágosodás néven vonult be történelmünkbe. A maihoz hasonló belsõ katarzis szülhette azt is, elundorodva, kiábrándulva az egyházak atrocitásaitól, korrupt mivoltától. A mozgalom elsöpört mindent ami mítosz, mágia, hit és rejtelem volt a régi tanokban helyükre egy új, fényes csillagot emelve: a felszabadító, magasba emelõ, mindenható Értelem csillagát.

Micsoda dicsõséges etikai idealizmus és micsoda hihetetlen spirituális vakság párosult ebben a mozgalomban! A hûvös, megfontolt, tárgyilagos pontossággal mûködõ emberi agy diadalának kora következett. A modern ember a történelem legnagyobb tudásfogyasztója, adathalmozója lett. Megszállott szorgalommal gyûjtöttük és gyûjtjük ma is a tényeket, statisztikákat, igaz hittel cipeljük az emberi értelem zászlaját, még akkor is, amikor egyre nyilvánvalóbb hogy a nagyszerû ígéretek egy részét semmiképpen nem leszünk képesek beváltani. Három évszázad után most hökkenten állunk új misztériumunk, a Haladás elõtt, mert hévvel magunkhoz ölelt ideáink alig egykét generáció után kihunynak, a cinizmus, nihilizmus pedig egyre valósabb erõvé cseperedik. Agyonelemzett, csodáitól gondosan lekopasztott történelmünk ködös relativitást kínálhat csupán és valamiféle fáradt beletörõdést. Hány hirtelen példával szolgálhatnék itt most arra, amikor a gyorsan forduló szelek hõsökbõl árulót, árulókból pedig ismét hazafit faragtak egyetlen emberöltõn belül? És mindkét folyamat milyen nyilvánvalóan nélkülözte a meggyõzõdés biztos gerincét! A mai iskolások körében sem otthon, sem itt Nyugaton nem túl népszerû tantárgy a történelem. Végtelenül szomorú tény, mert ugyan hová fordulhatunk lelki táplálékért, a példáért, amelynek követése nemzedékeket kapcsolhatna élõ folytonosságba, ha nem tulajdon gyökereinkhez? Ugyan mibõl épülhetne a jövõ, ha nem a múlt kockáiból?

Tévedés ne essék, a Felvilágosodásra óriási szükség volt mindaddig, amíg félretolta a haladást valóban megakasztó erõket. De amint ezzel végzett, az Ész, mint mindenható kivitelezõ, voltaképpen negatív talentumnak bizonyult, hiszen ellenfeleit leverve, legfeljebb önmagával küzdhetett tovább. Funkcionális ésszerûség, óriási léptekkel haladó kutatások, technikai bravúrok - mindez a miénk lett, de nincs mögöttük egy szikrányi lelki táplálék, követhetõ vezérfonal. Pedig az örök bölcsességeknek, a magasabb tudatszinteknek nem kell tagadniuk a fizikai világ valóságát. A mi pillanatnyilag ismert világunk és a vele párhuzamosan létezõ világok egysége gazdagító, inspiráló valóság, felismerésük pedig valóban egyetlen megmaradt reményünk egy jobb jövõ építéséhez.

Azok a vallási vezetõk, akik elvesztették szem elõl a fizikai világ és a látnoki energiák szoros összefüggésének a törvényszerûségét, az egyetlen olyan eszközt dobták el maguktól, amely képessé tette volna õket az ember legmélyebb lelki szükségleteinek kielégítésére. A világi humanisták, amikor indulatosan eltaszítják mindazt, ami õsi, kultikus, misztikus, szintén csak egy vékony felszíni réteget táplálnak az emberi pszichében: hiúságunkat, és talán morális igazságérzetünket.

Ami ma történik világszerte, az egy új humanizmus világrajötte, amely visszanyúl az õsi örökségek világába, és szégyenkezés nélkül elismeri, hogy a racionális ész és a lelki intuíció harmonikus együttmûködése az egyetlen lehetséges utunk, ha nem akarjuk, hogy büszke civilizációnk Atlantis sorsára jusson, a nem is olyan távoli jövõben.

Csendes forradalom zajlik tehát a világban. Megértünk már jó néhány forradalmat, szükség is volt rájuk a maguk idejében. Az a mozgalom, amely a javak újrafelosztását követeli, lép egyet a haladás útján. A tragédia abban rejlik, hogy minden forradalom végül is felemészti önmagát. Idõ kérdése csupán hogy a gyõzelmi mámor után ismét lángra lobbanjanak a bensõ érdekszférák háborúi, feléledjen a nukleáris háború nagyon is élõ kísértete. A modern élet futószalagos rohanása, az elrondított környezet ismét elégedetlenséget szül, és a társadalmi védõszervek, a titkosrendõrség és a propagandaminisztérium ismét elõrelép, hogy hatalmát megvédje épp azoktól, akik számára ezt a hatalmat nem is olyan régen kivívták. Ördögi kör ez, amely minden történész filozófus vagy csupán érdeklõdõ, olvasó ember számára ismerõs kell legyen. Nincs addig kiút, nincs, és soha nem lesz "tökéletes társadalom", amíg a megoldást nem ott keressük, ahol egyedül található: az egyéni, emberi psziché mélyén.

A lelki ürességet semmiféle társadalmi reformmal orvosolni nem lehet. A mai modern világ eszelõs rohanása, zajbeteg hajszája mögött egyetlen szimpla igazság rejtõzik: az emberi lény nem haszonra, hatalomra vágyó teremtmény! Alaptermészete szerint nem az! Hatalom és vagyon soha semmit nem jelenthet a lelkileg kifejlõdött, egészséges, tehát önmagát felismerõ és értékelõ ember számára. Célokká csak jobb híján, egy alapjában beteg koncepció teszi õket, térhódításuk pedig egyenesen arányos a bensõnkben növekvõ ûr térfogatával.

A lelki élet tagadása nem vezet annak megszûnéséhez. Az emberi psziché elérte feszítettsége végsõ határát. Ha élni akar, nincs más útja, mint befelé: tulajdon alvilági sötétjébõl elõhívni az örök fényességet. Ez a belsõ elindulás a jellemzõ a Vízöntõ korára.

A vízöntõi terápia

Míg a tizenhetedik századot a Felvilágosodás korának, a tizennyolcadikat az Értelem korának, a tizenkilencediket pedig a Haladás korának nevezzük a huszadik század nem az atomról vagy az ûrkutatásról kapja majd nevét. A huszadik századot a Szorongás korának kell titulálnunk. A Szorongás kora megszülte a Terápia korát, amikor a sebzett, boldogtalan ember befelé fordult, hogy kínzó nyugtalansága okát kutassa, gyógyszerét meglelje.

Belépni az emberi lélek mélyére sosem egyszerû és ritkán veszélytelen vállalkozás. Ezt persze a modern pszichiátria nemigen hangoztatja. A pszichiátria a modern világ kísérlete arra, hogy az emberi psziché problémáit valamiképpen fizikai-orvosi problémaként kezelje. Ennek érdekében tüneteket gyújt, osztályoz, az orvosi nyelv klinikai hangzású diagnózisaival vigasztalja magát. Valahol az a remény vezeti a valóban gyógyítani vágyó pszichiátert, hogy ha elegendõ új tablettát és kanalas orvosságot talál a lélek bajaira, egyszer csak rábukkan majd arra a kombinációra, amely kezébe adja a teljes lelki épség gyógyszertani képletét. Naponta, de tényleg naponta olvashatunk amerikai és európai szaklapokban új pszichomechanikai módszerekrõl, új iskolákról, elméletekrõl, amelyek egy idõre megvillantják a reményt: itt a megoldás! De az új módszerek, próbálkozások képtelen száma is mutatja, egykettõre eltûnnek a szakma horizontjáról, hogy helyükbe ismét más ideák lépjenek. Miért ez a botladozás? Részben sajnos azért, mert az új módszerek néha abszolút valótlan eredményekkel kecsegtetnek, s így, ha rövid ideig is, de igen jövedelmezõek lehetnek. Másrészt azért, mert van egy alapigazság, amelyet a racionális értelmére olyan büszke, felvilágosult ember fáradhatatlan energiával tagadni-takargatni próbál, sokszor önnön lelki épsége árán is. Ez az igazság a következõ:

A lélek gyógyítása a mai napig az maradt, ami volt évezredekkel ezelõtt Egyiptom beavatási templomaiban, vagy az indián sámánok kunyhóiban: mélyen vallásos hivatás. Ha elõ akarjuk írni a lelki épség receptjét, akkor meg kell határoznunk azt is, hogyan határozzuk meg a lelki épséget vagy egészséget, hol vannak ennek a fogalomnak a határai, vannak-e határai egyáltalán? Mi is az emberi természet lényege?

Egyetlen járható utat ismerek, kimondom akkor is, ha ezért megköveznek a szakmabeliek: ha meg akarjuk menteni a Terápiát, el kell választanunk tudományos önképétõl, vissza kell vezetnünk eredeti forrásához, a régi vallásos kultúrák metafizikai igazságaihoz, ahol igazi terápiai eszközeink rejlenek.

Pontosan ez történik napjainkban világszerte. Hogy viszaadhassuk az emberi lélek igazi hivatását, meg kell ismernünk határtalanul gazdag potenciáit, ki kell végre mondanunk létünk két alapigazságát:

Partnerek vagyunk a Teremtésben.

Számunkra nem adatott meg a halandóság.

A modern ember számára ezek a lehetõségek nem csupán félelmetesek, de zavaróan körülhatárolhatatlanok. Nemcsak bizarr a kép, amelyet tulajdon potenciáink elénk festenek, hanem rögtön le is szállítanak a tudomány magas lováról, fejlógatva visszaparancsolnak a ködbeveszõ, misztikus múlt elvetett, lenézett, és végül is fájdalmasan nélkülözött tanaihoz.

Ma, amikor ûrhajós mérnökök, fizikaprofesszorok, onkológusok és pszichológusok sebtében leporolt régi köteteket forgatnak, amikor a hagyományos orvostudomány, ha fogcsikorgatva is, de fokról-fokra visszafogadja berkeibe a holisztikus gyógyítás évezredes alapelveit, amikor a hipnoterápia, a meditáció soha nem látott népszerûséget élvez, akkor nyilvánvaló, hogy a minden egyébben csalatkozott, lelkileg kifosztott emberiség elindult egy úton, amelyrõl egyszerûen nincs visszafordulás. Meg kell ismernünk önmagunkat, át kell vennünk végre iszonyúan nehéz örökségünket.

Freud, akit a modern pszcihoanalízis megteremtõjeként tisztelünk, évtizedekre megszabta a terápiai irányzatok alapelveit. Számára az önismeret a személyes jellemvonások és organikus testi étvágyak felismerése volt, nem pedig a lélek magasabbrendûségének elfogadása. Szerinte az önkutatás sejtjeink, szöveteink vegykonyhájába vezet, ahol infantilis fantáziáink, szenvedélyeink gyökereznek. Tehát mindenféle lelki épséghez vezetõ út csakis a testen át vezethet. Az emberi lét semmi más, mint állandó küzdelem a hamis illúziók, kórosan elrugaszkodott fantáziák ellen. Különösen bénítónak ítélte a vallási hiedelmek elbódító az igazi, racionális valóságot elfedõ sötétségét. Freud életének talán legnagyobb iróniája, hogy amíg a vallást mint "patológiát" fiziológiai és pszichikai gyökereihez vezette, helyébe legjobb tudása szerint egy józan, tárgyilagos, bár némileg sivár valóságot próbált prezentálni. Ebben az egész életét uraló küzdelemben olyan mélyen merült a cáfolandó, lenézett, misztikus tanok, kultikus filozófiák szövevényébe, hogy írásai "rnaterialisztikus-mitológai" nyelvezetét bármelyik ószövetségi próféta megirigyelhetné. Tragédiája abban rejlik, hogy évezredek briliáns kutatómunkája végén körülbelül ennyit tudott kínálni kora emberének és az utókornak: az emberi lény egyedül létezik egy alapjában idegen és közömbös világegyetemben. Életének egyetlen célja az ebbe való becsületes beletörõdés lehet. Sajnálatos módon, amit Freud becsületes meggyõzõdéssel megoldásként kínál, az nem a sebesült lélek gyógyszere, hanem éppen legveszélyesebb betegsége!

Freud pályája elején foglalkozott a hipnózissal, de máig tisztázatlan körülmények között nemcsak hirtelen szakított vele, hanem a leghatározottabb ellenségévé vált ennek a terápiás eszköznek. Egyik kiemelkedõ tanítványának, a "svájci varázslóként" ismert Carl Jungnak így írt egyik levelében, amikor kapcsolatuk még szoros és szívélyes volt: "Kedves Fiam, ne engedj a józanságból, a mérlegelésbõl! Sokkal jobb valamit nem érteni, mint a megértéséért túl nagy árat fizetni!" Mennyi mindenrõl árulkodnak ezek a sorok! Ismételten figyelmeztette a bécsi mester a tanítványt, vagyis Freud Jungot, hogy minden áron védekezni kell az okkultnak, a misztikusnak a legkisebb beszivárgása ellen is a "tudományos lélektan" területére. És a legnagyobb és feltétlenül leghíresebb tanítvány mégis pontosan ebben az irányban kezdte el önálló kutatómunkáját. Emiatt aztán mester és tanítvány kapcsolata teljesen megszakadt.

Jung, az emberi mélytudat magányos, különös életû kutatója, eleinte szinte kínlódva vigyázott publikációi nyelvezetére, nehogy bárki is holmi vallásos elfogultsággal vádolhassa. Legmélyebb álomtanulmányait, legkülönösebb felfedezéseit magának tartotta meg, privát nyomtatásban juttatta tanítványai, követõi kezébe, vagy elrejtette õket híres Vörös Könyvébe, amely a mai napig nem látott nyomdafestéket. Nem is csoda, hiszen a legtöbb, amit korától remélhetett az volt, hogy fél lábát beteheti tán az uralkodó irányzatok ajtaján nyílt szûk résen, egy olyan elmélettel, amely félénken bár, de célozni mert a világi, valláson kívüli intellektus hiányosságaira. Az utolsó 15-20 évben aztán a résnyire nyitott ajtóról minden zsanért letépett a köztudat nyomása: nincs nagyobb erõ, mint a gondolaté, amelynek ideje elkövetkezett!

Mi történt még a magasabb rendû szellemiséggel a lelki szuverenitással a modern korban? Elsõsorban az, hogy tudományos kutatás tárgyává lett. Megszületett a tudatkutatás. Az emberi tudatot laboratóriumba citálták, kvalitatív és kvantitatív vizsgálatok tárgyává tették. Ebbõl több bonyodalom is származott, mert a kutatók megfordították a fontossági sorrendet: a látványos mellékjelenségekre helyezték a hangsúlyt a transzcendentális állapot helyett, amely azokat szülte. Óriási pénzeket költöttek és költenek ma is az úgynevezett paranormális kutatásokra, a telepátia, a pszichokinézis, a jövõbe és múltba látás jelenségeinek, népszerû nevén a "pszi" jelenségeknek a vizsgálatára. Amerika máig leghíresebb "látó emberének", Edgar Cayce-nek az unokája, aki ma a nagyapja által alapított intézetet vezeti, nemrég hosszabb idõt töltött a Szovjetunióban. Visszatérése után egy rendkívül érdekes elõadássorozat keretében elmondta, milyen intenzív kutatása folyik a "természetfelettinek" a világ - legalábbis hivatalosan - legmaterialistább szellemû országában. Dr. Cayce szerint a szovjet kutatók bizonyos tekintetben elhagyják a japán és amerikai tudósokat, amennyiben náluk szó sincs a "pszi" jelenségek megkérdõjelezésérõl. Õk eleve elfogadják a fenomén érvényes, valós voltát, inkább a tüneményt kísérõ fiziológiás és pszichés mechanizmusok érdeklik õket. Annyit azért engednek materialista filozófiájuknak, hogy a lélek úgy szerepel írásaikban, mint "bioenergia".

Ki foglalkozik valójában a pszi fenomén mögötti mozgató erõk kutatásával? Sajnos még mindig csupán néhány elszigetelt csoport. A konvencionális tudóstársadalom túl gyakran elutasítja az ideát, hogy a legvégsõ tudás, a gyógyító, hazavezetõ tudás, amit olyan kétségbeesett vággyal keresünk, racionális úton nem felfedezhetõ, nem eltulajdonítható, legfeljebb csupán kölcsön vehetõ. Talán a legõsibb, "primitív" tudásról van szó, amelytõl olyan végzetesen eltávolodtunk a racionális méricskélés lázában.

Egy-két példát szeretnék hozni itt arról, milyen elkeserítõen elégtelen a tudományos szemlélet, amikor metafizikai kérdésekkel foglalkozik, amikor egy laboratóriumi statisztikából átfogó világnézetet kíván faragni. Pár évtizede, hogy neurológusaink megállapították az emberi agy két féltekéjének differenciált mûködését, nevezetesen, hogy a bal félteke a nyelvezet, a tudomány, a logika központja, míg a jobb oldal az intuíció, a mûvészi alkotókészség, az ösztönös meglátások, "megértések" otthona. Mikor a két szféra különállóságát sikerült bebizonyítani, azonnal tömegnyi cikk, tanulmány, elõadás foglalkozott a meditáció, jóga, a miszticizmus és a jobb félteke kapcsolatával. Ezek a korábban enyhén szólva gyanús témák egyszerre elfogadásra leltek a legkonzervatívabb tudós körökben, mivel sikerült az intuitív élmények neurofiziológiai behatárolása! A többezer éves tanok egyszerre bevonultak a tankönyvekbe, mintha létjogosultságuk a laboratóriumi kísérletek sikerével kezdõdött volna! Újra és újra ez történik, amikor empirikusan próbálunk gondolkodni metafizikai kérdésekrõl.

A másik példa pozitív végkifejlete még a jövõben rejlik, de azért megemlítem, hiszen a következõ fejezet egyik fõ témakörét érinti.

Az utolsó húsz esztendõben Amerikában és Nyugat-Európában nagy számú terapeuta foglalkozott a hipnózis alatt a mélytudatból feltörõ emlékanyag elemzésével, statisztikai csoportosításával. Hipnotikus transzban megnyílik a tudat alatt rejlõ hatalmas memóriabank. A régi, jó okkal feledésre ítélt élmények, traumák újraélése sok esetben évtizedes neurózisok okait tárja fel és gyógyítja sikeresen. De mi történik akkor, amikor a regressziós folyamat túlmegy a páciens kisgyermek- és magzati korán, váratlanul 2-300, esetleg 2-3.000 évvel korábbi idõbõl jelentkezik alanyunk, pontos leírást adva egy régen lezárult életpálya sokszor triviálisnak tûnõ, legapróbb körülményeirõl, amelyek még mindig lakják tudatának mélyebb rétegeit? Sõt, tovább menve, amelyek valamilyen okból szervesen kapcsolódnak a jelenlegi életfolyamat döntõ kérdéseihez és problémáihoz? Ekkor persze kinyílik egy kígyókkal teli zsák, és az újraszületés, a reinkarnáció több ezer éves filozófiája mered ránk érinthetõ közelségbõl.

Neves pszichiáterek, orvosok, pszichológusok, köztük jó néhányan professzori rangban, egész kutatómunkájukat ennek az intenzíven vitatott területnek szentelik. Ezer és ezer esettanulmány, statisztikai kapcsolat felhalmozásán dolgoznak évek óta. A háttérben folyik ez a munka, abban a reményben, hogy mint az elõbb leírt esetben, egy véletlen laboratóriumi lelet ennek a zsáknak is elvágja végre a tartószíját. Férjemmel évek óta gyûjtjük az idevonatkozó esettanulmányokat, amikor a reinkarnációs hipnózis ma még teljesen bizonyíthatatlan ténye döntõ fordulatot hozott olyan pácienseink életében, akik addig minden hagyományos terápiás módszer ellenében kezelhetetlennek bizonyultak. Errõl majd késõbb részletesebben is beszámolok...

Bármilyen szerepet játszunk is az életben, költõ vagy zsebtolvaj, tudós vagy hadvezér, színész vagy pincér, egy teljes, parallel funkciójú aggyal rendelkezünk. Hitler Mein Kampjfát éppúgy egy kétféltekéjû agy produkálta, mint Tolsztoj Háború és békéjét. De ez a két agyvelõ nyilvánvalóan két teljesen különbözõ szellemiségnek engedelmeskedett. Vagyis az a halhatatlan szikra, az a láthatatlan energia, amely mindkét fizikai testet fûtötte, a lelki evolúció két egymástól igen távoli lépcsõfokán létezett.

Hála az elõbb említett tudományos engedékenységnek, ma már úgy kínálják a meditációt és egyéb tudatváltásokat, mint a fáradt üzletember lelki koktélját két tárgyalás között... Ami pedig a többi pszi jelenséget illeti, szakmai berkekben szó esett katonai alkalmazásuk lehetõségeirõl is. Ha már tudományossá tettük a csodát, miért ne lehetne militarizálni?

A zsákszáj, úgy tûnik, visszavonhatatlanul nyitva maradt. Egyfelõl virágzik a mindent elfogadó és megengedõ okkult vásár, színpadi hipnózissal, levitációs bemutatókkal és hétvégi parázstánccal. Mindig vannak és lesznek, akik egy égetõ lelki szükségbõl is profitot sajtolnak, gyors üzleti érzékkel felfogva: a lehetõségeink alatt való élet elõbb-utóbb olyan bûntudatot ébreszt, hogy a kínlódó ember tényleg mindenre hajlandó lesz a katarzisért, így könnyû prédaként pottyanhat az álguruk, álsámánok hálójába. Másfelõl azonban azonban minden okunk megvan az optimizmusra, mert itt vannak körülöttünk, élnek és dolgoznak azok a tanítók, akik igazi üzenethozói a Vízöntõ korának, és akik közül néhányat szeretnék majd közelebbrõl is bemutatni az olvasónak. Azok az emberek, akik egy magasabb tudatszinten élnek, tanítanak, alkotnak, jól tudják, hogy a mai sorsfordító kor egyetemes lelki válságának egyik oka, a belsõ üresség, céltalanság, a féktelen szerzési vágy, a felszínes értékrendszer elfogadása mint normális, sõt kívánatos létállapot. Az emberi fájdalomból üzletet csinálni, a labirintusból kivezetõ utat ugyanazokkal a bokrokkal szegélyezni amelyek féktelen elburjánzása bennünket egy útvesztõbe hajtott, ez nemcsak ostobaság, de rendkívül veszélyes dolog. A pszichikai képességek varietében való alkalmazása semmivel sem pozitívabb akció, mint katonai célokra való felhasználásuk. Mikor tanuljuk meg végre, hogy adottságainkat ne önpusztításra, hanem az ellenkezõjére használjuk?

A Vízöntõ korának legnagyobb felfedezése talán hogy mennyi újra felfedeznivalót lel az, aki elindul a keresõk ösvényén. Sokat tanultunk modern gépeinktõl, de legalább olyan gazdag az anyag, amely az õsi kultúrák tanulmányaiból szól hozzánk. Elgondolkoztató, hogy a legprimitívebb körülmények között élõ embereknél találjuk gyakran a legmagasabb rendû szellemiséget, a transzcendentális szimbólumok intuitív értését, a természettel való ösztönös és harmonikus együttmûködést. Úgy tûnik, a materiális egyszerûség alapfeltétele a lélek igazi ápolásának. Tudomány és technika csak egy bizonyos pontig kísérhet önfelfedezõ utunkon; egy lépés még a gondolkodásban, és a modern ember éppúgy elmerül a mágikus hatalmak világában, mint akármelyik "primitív" õse, de nélkülözi elõdeinek a misztikumokba vetett feltétlen, ösztönös bizalmát.

Valóban úgy tûnik, hogy a ma embere óriási kihívás elõtt áll. Az öntökéletesítés levethetetlen terhével a vállán, lassan felnyíló tudatmezõiben az egyre nyugtalanítóbb víziókkal, sziklája szélén áll, ugrása elkerülhetetlen. Milyen különös irónia, hogy amit minden más földi lény születésével ajándékba kap - az identitást -, tõlünk megvonta a Teremtõ. Feltételekhez kötve várakozik ránk, kikerülhetetlen célként integet. Ilyen közel még soha nem álltunk a célhoz.

Õsrégi tanításaink alaptétele, hogy a világ egy kozmikus transzformációs dráma. A Teremtõ, az emberiség és a természet együttes törekvése az átlényegülésre. Kozmoszunk állandó mozgásban van, ez a folytonos változás végtelenül precízen irányított folyamat, világos útiránnyal emberiségünk számára: vissza kell találnunk a szent Tûhöz, amelynek egy szikrája a bennünk lobogó lélek, vissza a Szeretet forrásához, amely nekünk életet, a szabad akarat ajándékával pedig lehetõséget ajándékozott az önmegvalósításhoz.

Az út elõttünk a tökéletesedés útja kell legyen amely végül is visszavisz a rég elhagyott magasabbrendûséghez. Az út másik ága csak pusztulásunkat ígérheti. Félelmetes, de legalább egyértelmû helyzet. Egyszerûbben fogalmazva: leckénk az, hogy ismét megtanítsuk az anyagnak a teremtõ energia valóságát. Ahogy a Teremtõ eredendõen lenyúlt az engedelmes anyagba, úgy nyúlkálunk mi most az anyag börtönébõl az isteni szeretet, a kozmikus lényeg felé. A találkozás pedig megszüli majd a végsõ Gnózist, a Tudást, az élet kiteljesedését.

Úgy legyen.

Gondolatok

Carl Jung, a tudatalatti világ legnagyobb kutatója arra a kérdésre, hisz-e isten létezésében, mindig így válaszolt: "Én nem hiszem. Én tudom!"

"A léleknek nincs és nem lehet teljes üdve, ha van egy, egyetlenegy, aki elkárhozott. Nincs, és nem lehet békéje senkinek, amíg van egy, egyetlenegy, aki szenved."

Hamvas Béla

"Az õsidõk emberének és a mai modern embernek az álmai egyazon nyelven beszélnek, a mítoszok nyelvén, amelyeknek szerzõi a történelmi hajnal ködébe vesztek. Hiszem, hogy ez a szimbolikus nyelv az, amelyet mindannyiunknak meg kell tanulnunk. Megértése összeköt bennünket egy végtelenül fontos forrással. Valójában mind az álmok, mind a mítoszok számunkra döntõ üzeneteket hoznak önmagunktól önmagunknak."

Erich Fromm

 

Krédó

A teremtõ Isten a világegyetem abszolút valósága.

Minden lélek az isteni tûz egy parányi szikrája.

Az élet okkal, céllal keletkezett.

Az élet folytonos, ciklikusan megújuló folyamat.

Minden emberi sors a kozmikus igazságszolgáltatás törvényei szerint alakul.

A szeretet az univerzum legnagyobb hatalma. Isten maga a szeretet.

A szabad akarat aktívan formálja az ember életútját.

Minden misztérium megfejtése az emberben rejlik. Ezért: Nyisd fel a szemed, lásd meg, hová tartozol: része, örököse vagy a teremtõ õserõnek.

Ehhez képest formáld meg életprogramodat.

Dolgozz a céljaidért.

Légy aktív, türelmes, szeretõ és optimista.

Hagyd az eredmények megjelenítését a Teremtõre.

Soha ne kerüld ki a problémákat - lásd meg bennük a lehetõséget.

Légy a jónak, az örömnek, a szépségnek a csatornája, sugározd mindezt embertársaidnak.

Edgar Cayce

Homo Noeticus

Eredetileg a könyv végére szántam az elõzõ oldalon rögzített hitvallást, aztán másképpen döntöttem. Jobb így, egyszerre a sûrûjébe vágni, erõsebb, élõbb a téma, könnyebb az energiacsere író és olvasó között, még akkor is, ha ezen a ponton sokan lemondanak a további olvasásról. Ahogy írtam már: azokhoz szól ez az üzenet, akiknek meg kell hallaniok, akik vártak rá.

A Krédó mostani életem egyik legnagyobb ajándéka. Olyan embertõl származnak, aki három évvel azelõtt hagyta itt a földi létet, mielõtt én megszülettem. Hogy tanítómmá vált, nem véletlen, mint ahogy második tanítóm sem véletlenül bukkant fel az életemben, viszonylag késõn, de annál elsöprõbb intenzitással. Férjemrõl, Bistey doktorról beszélek, az emberi lélek nagyszerû, odaadó gyógyítójáról. Szakmai és emberi, intuitív tudását, bölcs és szeretõ tanítását bõ kézzel adta és adja ma is, mindazoknak, akiknek sorsa keresztezõdik az övével. Az õ munkája, tudása a gerince ennek a könyvnek; bátorító, biztos jelenléte naponta kísér az írásban, mint ahogy hiszem, kísérni fog még sok-sok évig a gyakorlati munkában, amely otthon ennek a könyvnek a nyomán születni fog. Akik meghallják az üzenetet, akik felkeresnek majd bennünket, hogy velünk dolgozzanak, azok számára egy holisztikus központot kívánunk létesíteni, ahol írott anyag és személyes, emberi tevékenység szolgálja majd a belsõ felfedezés igényét.

A következõ fejezetek célja az lenne, hogy valamiféle használható "térképet" szerkesszen az önfelfedezés útjára indulóknak. Igen gyakran felkeres valaki bennünket, aki egy kellemetlen tünettõl kíván szabadulni, például az álmatlanságtól. Elkezdõdik a "beszélõ kúra", az önfelfedezés, amelynek folyamán kérdés kérdéshez vezet, és a páciens egyre többet, egyre mélyebbeket kérdez önmagától. Egyre elképesztõbb számára a tény, hogy leélt x évet anélkül, hogy az önmagában hordozott lehetõségek egy ezrelékével is megismerkedett volna. Régen úgy alszik már, mint az a bizonyos ma született csecsemõ, de az igazi terápia csak ezután kezdõdik. Visszatekintve, rendszerint áldja az álmatlan éjszakákat, amelyek végül is rálökték a befelé vezetõ ösvényre. A Transzformációs terápia azért kapta a nevét, mert sokkal, de sokkal többrõl van itt szó, mint egy bizonyos tünet felszámolásáról vagy egy bizonyos lelki probléma feltárásáról. Úgy is mondhatnám, a törött lábú pácienst nem járni, táncolni tanítjuk. Aki elszánja magát a terápiára, egész életét építi át örökre a pincétõl a padlásig.

Ahogy írtam már, az út, amelyen el kell indulni, tévedhetetlenül egyirányú, de ez nem azt jelenti hogy egyértelmû vagy éppen veszélytelen. Évtizedes gyakorlati munka, elméleti anyaggyûjtés, jó adag intiutív, magasabb tudatállapotban szerzett információ formájában állt össze lassan egy munkaprogram, amely bárki számára követhetõ. Annak ellenére, hogy magunkban hordott, intuitív tudásról van szó, senkinek sem javasolnám a regresszív hipnózis vagy akár az önhipnózis más válfajának egyedül, kellõ felkészülés, megfelelõ belsõ fegyelem nélkül való alkalmazását. Ismétlem: a látnoki energiák aktiválása bonyolult visszafordíthatatlan folyamat. Fizikailag és szellemileg egyaránt fel kell készülni arra, amikor ezek az energiák évezredes szünet után ismét a tudat felszínére törnek. Az a tény, hogy a világon mindenütt ezrek, tízezrek indulnak el ezen az úton, semmiképpen nem véletlen, és nem elhanyagolható jelenség. Talán valóban egyetlen megmaradt életlehetõségünk ez a rendhagyó belsõ expedíció.

"Az irtózatosan meggyötört lélek kínjában kiizzadja magából az áldott tudás legelsõ cseppjét." - írja Hamvas Béla Silentium címû könyvében. Az áldott tudás, amelynek birtoklásáért most elindulunk, egyszerûen nem nélkülözhetõ tovább létezésünk képletébõl, ha azt életnek kívánjuk nevezni.

Több mint harminc esztendeje, hogy Bistey doktor a hipnoterápia területén munkálkodni kezdett. Egyetemista évei óta mindig érdekelte az emberi mélytudat világa, valahogy ösztönösen érezte, jó nyomon jár, amikor a lelki, és az ebbõl eredõ fizikai problémák megoldását nem a tudat felszínén. hanem a mélyrétegekben kereste. Meg kell jegyezni, hogy abban az idõben az ilyen próbálkozás legjobb esetben vállrándítást, félmosolyt, esetleg türelmetlen kézlegyintést érdemelt csupán a tudományos körök képviselõitõl. Legtöbben ártalmatlan, ha komolyan nem is vehetõ kalandozásnak vélték a hipnózist, amivel azonban érdemben tudós ember nem foglalkozott, annak ellenére, hogy az Amerikai Orvosi Szövetség már 1958-ban engedélyezte a hipnózis használatát. Aztán valahol forogni kezdtek a kerekek, az elsõ komoly gyógyítási eredmények következtek, olyan esetekben, ahol a hagyományos terápiás módszerek keveset vagy semmit sem értek el. Teljesen magatehetetlen, 22 éves reumatikus páciens három hónapi hipnoterápia után saját lábán hagyta el a kórházat. Hisztérikus bénulásban szenvedõ beteg ismét lábra állt, minden orvosságra allergiás cukorbeteg önhipnózissal korrigálta vérének cukorszintjét, krónikus fájdalomban szenvedõk évek gyógyszeres kezelése után elõször éltek tabletták és fájdalom nélkül. Egyre több terapeuta és kutató kezdte komolyan venni a hipnózist. Az "õrült" magyarnak is egyre több nehéz pácienst küldtek orvos kollégái. Pszichológus és nem orvosdoktor lévén, õ nem írhatott fel gyógyszereket betegeinek, sõt mi több, ösztönzésére egyre nagyobb volt azoknak a száma, akik szakítottak a hagyományos, sokszor negatív mellékhatásokkal járó kémiai terápiával, más, hatékonyabb gyógyító erõket szabadítva fel önmagukban.

Így indult el az 50-es évek végén az a terápiaprogram, amely azóta tananyag lett orvosi és pszichológusképzõ egyetemeken, nõvérképzõ fõiskolákon. Ma alig van olyan kisváros vagy akár falu Amerikában, amelynek telefonkönyve számos hipnoterapeutát ne listázna. Nem szabad elhallgatni viszont azt a tényt sem, hogy a mennyiség nemritkán a minõség rovására megy...

A hipnózis, ha nem is mai, klinikai formájában, voltaképpen egyidõs az emberiséggel. Az ókori Görögország és Róma "álom-templomaiban" papok gyógyították hipnoterápiával a testi-lelki problémákat. Egyiptom nagytudású királyi orvosai hipnózisos anesztéziával végeztek amputációt, koponyalékelést sõt egy fáraóleány esetében életmentõ császármetszést is. A tudás, hogy a hipnotikus transz egy teljesen normális, viszont rendkívüli erõket felszabadító, és éppen ezért hatalmas potenciákat rejtõ állapot, õsi örökségünk, mindössze annyi történt, hogy sok más régi bölcsességgel együtt ezt is idõlegesen elhajítottuk a racionalizmus lázában. Most újra elõkerült, hatása, mondanivalója erõsebb, szükségesebb, mint valaha. A nyugati világban a szaktanulmányok, népszerûsítõ könyvek, ismeretterjesztõ elõadások százai foglalkoznak a hipnózis mibenlétével, hatásaival, különbözõ gyakorlati alkalmazásával. Bennünket a továbbiakban inkább az érdekel, hogyan is szolgálja a hipnózis az önmagát megismerni, újra felfedezni vágyó embert. Mi történik az agyhullámfrekvenciák csökkenése, a testi funkciók általános lelassulása által? Mi történik a hipnotikus transz állapotában?

Óriási dolog történik: az éber tudat, tehát az a tudat, mellyel napi életünket intézzük, információs és felszíni emlékanyagunk készséges tárháza döntõen megváltozik. Legjobban talán úgy tudnám érzékeltetni ezt a változást, ha azt mondanám, az éber tudat falán egy hajszálnyi rés támad, amely a transz elmélyülésével egyre szélesedik, és végül megnyílik elõlünk addig rejtett belsõ világunk, igazi lényünk-lényegünk hazája, a tudattalan birodalma. Mit is tartalmaz az emberi mélytudat? Ma már kétséget kizáróan tudjuk, hogy tárháza minden élménynek, amit valaha átéltünk, minden információnak, amelyet valaha érzékszerveink bármelyikével regisztráltunk, és még ennél sokkal többnek is. Tudatunk mélyén õrzünk olyan információkat, emlékanyagot, olyan tudást, melynek birtoklása magunk számára is bizarr és hihetetlen. Mély hipnotikus transzban átlépjük a lineáris tér és idõ korlátait, évszázadok, évezredek távolságából jelentünk pontos, precíz adatokat, hihetetlenül eleven impressziókat.

A regresszív hipnózis nem más, mint a transz állapotában való idõbeli visszapillantás a páciens kora gyermek-, esetleg magzati koráig. Felülmúlhatatlanul értékes terápiás eszköz ez, amikor az éber tudat által, önvédelmi okokból, a felszín alá nyomott, "elfelejtett" traumákat kell feltárni, hogy a jelen fizikai-lelki problémáinak gyökerét megleljük. Egy kellemetlen, nemritkán súlyos neurózis, a páciens életében aránylag késõn keletkezett, látszólag megoldhatatlan probléma igen gyakran az egészen fiatal gyermekkornak, vagy éppen a magzati életnek a termése. A kiváltó eseményeket a páciens számára teljes homály fedi, egészen addig, amíg az általunk ismert idõ korlátain túllépõ transzállapotban szóról szóra, lélegzetrõl lélegzetre újraéli a gyakran borzalmas, félelmetes, vagy éppen szégyenletes történteket. Mindig csodálatos élmény figyelni a hipnózisból visszatérõ páciens arcán a hitetlen ámulatot, aztán a felismerés diadalát: hát így volt, hát ezért...

Mi történik azonban akkor, amikor a korregresszió során nem a jelenlegi fizikai lét idõterébõl jelentkezik az alany, hanem néhány évszázad, esetleg évezred távolságából? Ekkor a szakmai körökben reinkarnációs hipnózisnak nevezett jelenséggel állunk szemben.

Itt pillanatra megállást parancsol a józan ész: olyan valamivel állunk szemben, amely, mint jelenség, nemcsak hatványozottan található a hipnoterápia utolsó két évtizedében, és amelynek gyakorisága hihetetlen méreteket öltött, hanem olyan ténnyel, amely elképesztõ hozadékkal szolgál páciens és terapeuta számára egyaránt.

Mielõtt belemerülnénk a fentiek boncolgatásába hadd írjak itt le röviden egy esetet férjem gyakorlatából, mint klasszikusan érdekes illusztrációját a regressziós hipnózisban rejlõ fantasztikus lehetõségeknek. Meg kell jegyeznem, hogy az eset akkor elõzmény nélkül volt Bistey doktor praxisában, egyformán meghökkentett pácienst és terapeutát. Hogy azóta az ilyen jellegû terápiai helyzet rutinná vált, hogy sokan azzal a kifejezett céllal lépnek kapcsolatba velünk, hogy elõzõ életidõik anyagával megismerkedjenek, sokat mond a húsz év eredményeirõl ezen az ellentmondásos területen. Akkor még publikálni sem lehetett hasonló eseteket a szaklapokban, ma pedig csupán Észak-Amerikában, két erõs szakmai szervezetbe tömörülnek a reinkarnációs hipnoterápia specialistái...

Férjem csaknem 25 esztendeig, nyugdíjba vonulásáig egy 200 ágyas, holisztikus, orvosi rehabilitációs kórház egyik igazgatójaként mûködött. Itt történt a 70-es években, hogy egy 30 éves, érettségizett, jó külsejû, teljesen egyedülálló nõ került a kórházba, autóbalesetbõl származó komplikációk következtében. Nevezzük õt Krisztának.

Az orvosi kivizsgálások után Krisztát a többi szakosztályon is kivizsgálták, és a foglalkozási rátermettséget kiértékelõ osztály megállapította, hogy Kriszta iskolái befejezése óta mindig csak mélyen képességein alul tudott elhelyezkedni. Mikor ennek az okát kérdezték tõle, habozás nélkül azt válaszolta: Mert nem tudok olvasni!" Ezt a kijelentést kétkedve "fogadták, kiváló középiskolai eredményei miatt, és egy olvasási fejlettségi tesztet adtak neki, amelyen semmiféle rendellenesség nem mutatkozott. Így került Kriszta elõször a beszédterápia osztályra, és onnan a férjemhez. Nála is helyesen, hiba nélkül, jól artikulálva olvasott, megfelelõ sebességgel - egy bizonyos pontig. Egy ponton váratlanul elakadt, és egyszerûen képtelen volt a szeme elõtt lévõ szót kimondani. A szó értelme semmiféle szerepet nem játszott a váratlan elakadásban, mindig máshol, kiszámíthatatlanul jelentkezett az érthetetlen elnémulás. Kriszta eljutott arra a pontra, amikor az olvasás puszta gondolata neurotikus reakciót szült nála.

Az ilyen szimptómák okozója leggyakrabban egy gyermekkori trauma, amit sok esetben egy tanító, szülõ vagy osztálytárs hoz létre. Férjem elmagyarázta Krisztának a regressziós hipnózis elõnyeit és mikéntjét. A lány habozás nélkül beleegyezett egy próbába, mint mondta, nemigen volt vesztenivalója.

Kriszta átlagon felüli hipnotikus alanynak bizonyult, gyorsan és könnyen újraélte koragyermekkorának élményeit. Magzati koráról jelentette, hogy várt és kívánt magzat volt, itt sem rejlett sérülésre okot szolgáltató konfliktus. Ezután elakadt az eddig simán gördülõ monológ, a többször megismételt kérdésre, hogy mi történik, csak ennyit válaszolt: "lebegek..." Pár percnyi csend után drámai változások történtek: Kriszta váratlanul felélénkült, teste nyugtalanul mozogni kezdett, arcizmai összerándultak, kezeit védekezõen maga elé tartotta, és vékony, kicsit mutáló gyerekhangon ismételgette: "Nem tudok olvasni... nem tudok olvasni..." Férjem óvatos kérdéseire készségesen és pillanatnyi habozás nélkül válaszolt, a következõ kép alakult ki válaszai nyomán: az év 1792 volt, az események egy új-angliai kis faluban játszódtak le. Kriszta abban az életében a lelkész kisfia volt a Luke névre hallgatott. Gyenge szervezetû, folyton betegeskedõ, gyakran ágyhoz kötött egyetlen gyermeknek írta le magát. Édesanyja, hogy a betegség unalmát némiképp enyhítse, korán megtanította olvasni a Bibliából. Falubeli fiútársai ezért rendszeresen kigúnyolták, ugratták, sõt még testileg is bántalmazták, ha az utcára merészkedett. Egy alkalommal vagy tízen körülfogták, ütlegelni kezdték, könyvét beletaposták a földbe. Erre reagált Luke a kétségbeesett tagadással: "Nem tudok olvasni... nem tudok olvasni..."

Férjem ezen a ponton beleavatkozott a jelenetbe, sürgette Krisztát (Luke-ot), hogy mondja hangosabban, még hangosabban, egyre hangosabban, míg végül Luke (Kriszta) sikítva ismételte a tagadást újra meg újra. Mikor kissé megnyugodott, férjem visszahozta a transzból, megmagyarázta Krisztának az olvasási blokk eredetét, és megnyugtatta, hogy erre a tagadásra ("Nem tudok olvasni") soha többé nem lesz szüksége.

Talán mondanom sem kell, hogy Kriszta elképedve hallgatta a történteket, napokig nem bírt napirendre térni a rendkívüli esemény felett. A következõ kezelésen jelentette, hogy álomanyaga hirtelen éles és intenzív lett, felébredvén realizálta, hogy egyre újabb és újabb adalékok jutottak tudomására Luke életérõl. Az olvasási blokk nyomtalanul eltûnt, azóta sem tért vissza, Kriszta ma fõiskolán szociológiát tanít, rengeteg könyvet falt fel a mélytudatkutatásról, egész életét átformálta a különös idõbeli utazás a hipnózis alatt.

Ez az itt leírt eset távolról sem különleges, manapság hetente jelennek meg új kiadványok, könyvbe foglalt reinkarnációs esettanulmányok egész gyûjteménye áll a kíváncsi szakember vagy éppen az érdeklõdõ laikus rendelkezésére. Akkoriban azonban ezeket az eseteket mindenki a nyilvántartó szekrény legalsó fiókjába zárta, érdekes, de legfeljebb csak kellemetlenséget szülhetõ furcsaság volt ez, semmi több. Férjem, miután beszámolt kórházbeli kollégáinak a különös esetrõl, csak ennyit tett hozzá: "Nem tudom, van-e reinkarnáció, de ha nincs, akkor Krisztának nagy szerencséje van, mert meggyógyult tõle."

Mennyit változott a köztudat az elmúlt húsz év alatt! Ma számos olyan kollégával tartunk állandó kapcsolatot, akik a "terápiák terápiájaként" ünneplik a regresszív hipnózisnak ezt a sokat vitatott fajtáját. Annyi bizonyos, hogy sok esetben drámaian gyors és teljes gyógyulást eredményezett akár egyetlen sikeres transzállapot is. Ezen kívül azonban más hatásokkal is kell részletesebben foglalkoznunk, olyanokkal, amelyek szinte jelentõsebbnek tûnnek magánál a gyógyulásnál is.

Különös metamorfózis történik a reinkarnációs hipnózis szereplõiben, tehát nem csupán a páciensben, de a terapeuta személyében is. Ez a csak mostanában megfogalmazott változás messze túlmutat a fizikai-lelki probléma leküzdésén, a gyógyulás sikerélményén. A terápiás folyamat valamennyi szereplõjében jelentõs belsõ változások zajlanak le: merõben eltérõ módon viszonyulnak életük eseményeihez, az õket körülvevõ világhoz, mint azelõtt. És ez a változás csaknem száz százalékban pozitív.

Mi az oka a változásnak?

A reinkarnáció lélektana

Ismét nyitva egy zsákszáj, ezúttal azonban mintha odaszakadt volna a madzag is. Egy õsrégi filozófia mered ránk kényelmetlen közelségbõl: az újraszületés népszerû néven reinkarnáció filozófiája. Csaknem minden ma ismert vallás misztikus elõdje tartalmazta a reinkarnáció tézisét, beleértve a korai kereszténységet is, hogy aztán késõbb a politikai-hatalmi tényezõkké váló egyházak dogmákba rendezett szabályzataikból teljesen eltüntessék, eretneknek nyilvánítsák és lehetõség szerint a nyomát is kiirtsák a vallásos irodalomból, no meg az emberi köztudatból. Kivétel persze a hinduizmus és a buddhizmus, ahol alaptétel maradt, hogy a lélek ciklikusan ismétlõdve testet ölt.

Miért éppen most bukkan fel újra, és miért terjed ilyen hihetetlen, préritûzszerû intenzitással ez az eltemetett tanítás? Miféle belsõ igénynek válaszol a meglepõ könnyedség, ahogy a tudat mélyébõl elõtörnek a távoli múlt hihetetlenül friss, éles tisztaságú élményei? Honnan a bátor elrugaszkodás, ahogy átlökõdünk a lineáris idõ eddig abszolútnak hitt határain, hogy tapinthatóan hiteles, gazdag részletességében lenyûgözõ leírást adjunk ködbe veszõ idõkbõl, melyekrõl jószerével pár kopott tankönyvi sort õrizhet csupán a neurológusaink által oly szorgosan keresett memóriabank?

Én úgy hiszem, hogy a már említett keresés, a befelé vezetõ út kényszeríti ki belõlünk ezeket a rég elfeledett, de hûséges pontossággal megõrzött élményeket, amelyeket a lélek egy korábbi fizikai pályafutása folyamán élt meg. Okkal és céllal kerül be épp most tudatunkba ez a vitán kívül megrázó élményanyag, hogy tudatszintünket magasabb régiókba invitálja.

Tévedés ne essék: nem hittérítõ munkát végzünk. Elmondjuk ezt minden páciensnek, aki helyet foglal a hipnózisszékben: nem szükséges hinnie a reinkarnációban ahhoz, hogy a transz állapotában elmúlt életidõk élményanyaga kerüljön a tudat felszínére. Nagyon sok esetben éppen az ellenkezõje igaz: a témát agyonolvasott, agyonvitató, a folyamattól rengeteget váró páciens az, aki a legnehezebben ássa le magát a tudat mélyrétegeibe. A kapott impressziók elemzése és feldolgozása mindenkinek sajátos igénye szerint kell hogy történjék. A végkifejlet azonban, ahogy már írtam, ma majdnem mindig egyértelmûen pozitív.

Reinkarnáció? Ugyan, kérem, intelligens ember létére hogyan hihet ilyesmiben? - Ha ma annyi dollárosom lenne, ahányszor ezt a kérdést a múltban nekünk szegezték, semmi gond nem lenne a jövendõ terápiacentrum otthoni beindításával. Az elõbbi ambivalens felelet nyitott vitafórumáé a szó. Az igazsághoz tartozik viszont az is, hogy az ilyen reagálás csak alig egy százalékát teszi ki a hallgatóságnak. A legtöbb ember legalábbis hajlandó elgondolkodni a lehetõségen.

A reinkarnáció a legutóbbi idõkig a legtöbb amerikai vagy európai ember számára legjobb esetben valami keleti fantázia lehetett. A materialista világkép egyszerûen tagadja a lélek valóságát, hogyan is fogadhatná el akkor a fizikai születések sorozatában zajló lelki evolúció gondolatát? A keresztény egyházaknak sem kedves téma ez, a Biblia ugyan nem tiltja kifejezetten az újraszületés ideáját, de nem is utal pozitív értelemben az emberi lélek ilyenfajta megnyilvánulására. Teológusok és világi tudósok között él egy olyan elmélet, amely szerint a reinkarnáció része lett volna a szent iratoknak, egészen Constantinus császár idejéig, amikor a megszilárduló egyház jónak látta törölni a reinkarnációt a gondosan kiválogatott és hivatalosan elfogadott egyházi irodalomból. Mindenesetre dokumentált tény, hogy a korai keresztény szekták közül több is magától értetõdõen tanította a reinkarnációt. Egyik legismertebb példa erre az egykor Dél-Franciaországban élõ úgynevezett Albigensek szektája. Ellenük aztán szervezett hadjáratok folytak, amíg vagy húsz esztendõ leforgása alatt sikerült a mintegy háromnegyedmilliós népcsoportot Isten nagyobb dicsõségére mag nélkül kiirtani.

Tudományos körökben a reinkarnáció témája semmivel sem népszerûbb, mint egyházi berkekben. Pedig ha jól belegondolunk, a reinkarnáció nem egyéb, mint az evolúció tudományos tételének pszichológiai és kozmikus alkalmazása. Aki mindezek után mégis szimpatizánsokat keres a nyugati világ szellemi vezetõi között, meglepõdve tapasztalja majd, hogy nem is akármilyen listát állíthat azokból, akik mûveikben foglalkoztak a reinkarnációval, vitatták, esetleg hitet is tettek mellette. Az alábbi névsor távolról sem teljes, csupán ízelítõnek szánom: Platón, Püthagorász, Szókratész, Arisztotelész, Vergilius, Ovidius, Giordano Bruno, Schelling, Leibnitz, Schopenhauer, Voltaire, Goethe, Lessing, Emerson, Walt Whitman, Jack London, Rainer Maria Rilke, Mark Twain, Arthur Conan Doyle, Edison, Kipling, Somerset Maugham, Victor Hugo, Lev Tolsztoj, Henrik Ibsen.

Érdekes elgondolkozni azon is, hogy a nyugati, világ egyetemein tanuló irodalom-, történelem- vagy éppen filozófia szakos hallgatók minden további nélkül jelesre vizsgázhatnak a fenti halhatatlanok teljes életmûvébõl anélkül, hogy a reinkarnáció témája egyáltalán szóba kerülne. A hivatalos tananyagban ugyanis sehol sem szerepel az ilyen irányú mûvek elemzése.

Vajon miért van ez? Miért olyan félelmetes számunkra ez a filozófia, hogy évszázadok óta lankadatlan szorgalommal gyomlálgatjuk a nyugati ember lelki leltárából? És miért olyan eredménytelen mégis ez a gyomlálás?

Vizsgáljuk meg közelebbrõl a reinkarnációs filozófia alaptételeit, az újraszületés tényét elfogadó ember világképét.

Az élet örök

A lélek létezett a fizikai születés elõtt is, és tovább él majd a fizikai test megszûnése után. A lélek egzisztenciája teljesen független az általunk alkotott idõ és tér valóságától, a három dimenzió és a lineáris idõ korlátai voltaképpen a fizikai testre, a lélek átmeneti hordozójára vonatkoznak.

Érdekes itt megjegyezni, hogy a keresztény tanok mindegyike tanítja a lélek örök létét, de csak a fizikai test halála után. Viszont az öröklétnek lényegénél fogva nem lehet eleje vagy vége, az örökkévalóság egyben idõtlenséget is jelent.

Az életben tervszerûség, elrendeltség uralkodik

Okkal és céllal kerülünk a földi dimenziók keretei közé, és ez az ok és cél talán a legvonzóbb ígérete ennek a világképnek: az egymást követõ, és egymástól oly drámaian különbözõ fizikai létek célja a lélek magasabbrendûségének a fokozatos felismerése, a lelki frekvenciák állandó finomítása, míg végül ismét a bennünket megilletõ, a számunkra egyetlen lehetséges helyen, a Teremtõ közvetlen közelében találjuk magunkat, ahonnan a szabad akarat ajándéka/átka számûzött.

Az élet törvényszerû

Újra és újra való megjelenésünk a fizikai dimenziókban sohasem a véletlen játéka. Szigorú elvek, törvények igazgatják végzetünket. Ugyanazok az örök törvények szabnak irányt a fejlõdõ emberi léleknek, amelyek a folyton változó világegyetemet kormányozzák.

Identitásunk örök életû

Az örök élet absztrakt értelemben elfogadható fogalom, a vallásos világszemlélet alapköve. A gyakorlati értelemben megfogalmazott örökkévalóság viszont csaknem elviselhetetlen terhet rak az ésszerûséget keresõ emberre. "Úgy értsük tehát, hogy ennek sohasem lesz vége?" - kérdi a küzdelmekben megfáradt ember. Iszonyú a felelõsség, ha csupán az idõ és tér keresztjére feszített emberi intellektus döbbenetébe próbáljuk beleélni magunkat. Ennél sokkal elviselhetõbb a gondolat, hogy a földi létek sorozata iskola csupán, átmenet, lépcsõfok, mielõtt az önmagát végre felismert és elfogadó lélek elhagyhatja a fizikai világ korlátait, egy magasabb rendû lakóhelyért.

Ritka az olyan ember, aki életében egyszer vagy akár többször is el nem jut egy pontra, amikor igaz örömmel üdvözölné a végsõ pihenést, az áldott megsemmisülést, mint summás megoldást tornyosuló testi-lelki bajaira. Sokszor gondolok erre az õstípusú vágyra, amikor azokkal vitázom, akik szerint a reinkarnáció a saját megsemmisülését rettegõ ember hamis vigaszdíja, vágyálom, a halálfélelem görcsös kísérlete az elkerülhetetlen elodázására. Szerintem pontosan fordítva áll a dolog: aki elfogadja az újraszületés gondolatát, azzal is tisztában van, hogy számunkra nem adatott meg a halandóság, sokkal keményebb iskolát kell kijárnunk... A reinkarnációs hipnózis élményeit rendezgetõ páciens újra meg újra szembesül önmagával, karakterének pozitív és negatív vonásaival. A múlt ilyenformán egy tökéletes, engedelmes szerszámmá válik egy spirituálisan magasabb rendû jelen és jövõ építéséhez. A rend mindig megnyugtató, és az újraszületés filozófiája megtanít ennek a rendnek a felismerésére, önként való elfogadására. Mindez ráadásul elsõ személyben történik, a direkt élmény intenzitását nehéz bármiféle racionalizáló magyarázkodással tompítani.

A páciens, aki elõször találja szembe magát, mélytudata elképesztõ tartalmával, rendszerint két kérdést szegez rögtön az õt segítõ terapeutának: miért van szükség arra, hogy valaki önmagával találkozzék, rég elfeledett idõkeretben, rég megsemmisült körülmények között? De ha már megesik ez, akkor ugyan miért nem találkozunk szép, logikus, szigorú idõbeli sorrendben valamennyi elõzõ egzisztenciánkkal? A válasz ennyi: az önismerethez az elõzõ életidõk anyaga mint történelmi, erkölcsi lecke kell, integrálásuk a mostani életbe pedig feltétlenül szükséges. Az emberi mélytudat memóriabankja kimeríthetetlen, de a magasabb tudással rendelkezõ lélek mindenkor pontosan tudja, mit és mikor zúdítson rá jelen testi-lelki fejlettségi fokon álló énünkre. Máskülönben könnyen úgy járhatnánk, mint a túl erõs áramba bekötött gyenge vezetésû kábel, rövidzárlat történne bennünk, amely komoly következményekkel járna.

A szabad akarat szuverenitása.

Az újraszületés filozófiájának sokak számára legnehezebben emészthetõ része a karma kérdése. Karma, más néven az ok és okozat törvényszerûsége, az egyéni elrendeltség, az egyéni felelõsség elegánsan egyszerû megfogalmazása. A leggyakrabban elhangzó vád a reinkarnáció ellen, hogy az embert megfosztja szabad akaratától. Hiszen ha igaz, hogy elõre elrendelt végzettel születünk, ugyan mi értelme van bármiféle emberi iparkodásnak? Ennek éppen az ellenkezõje érvényesül a ciklikus újraszületés rendszerében. A lélek testen kívüli állapotában pontosan tudja, milyen elõélettel rendelkezik, mit és hogyan kell korrigálnia a következõ születés által kapott lehetõség segítségével. Tehát egy bizonyos pontig, és éppen a lélek korábbi döntése által, tényleg elkészül a színpad a lélek újabb drámájához, de a szuverén emberi akarat szüli a végsõ döntést, hogy az elébe küldött lehetõségeket, elõnyöket vagy éppen tragikusnak tûnõ fogyatékosságot miképpen építi bele életképébe. Ebbõl adódik aztán az ember és ember közötti, látszólag véletlen különbségek világos magyarázata és még valami, ennél sokkal fontosabb is: annak felismerése, hogy minden negatívum, hátrány, tragédia voltaképpen semmi más, mint hatványozott lehetõség a lelki fejlõdésre, múltbeli tartozásaink kiegyenlítésére.

Mi ezt a pácienseink számára egyszerûen így fogalmazzuk meg: nem az a fontos, mi történik velünk, hanem az, hogy hogyan reagálunk a történtekre. A legnagyobb tragédiából is lehet valami pozitívat építeni, és nincs az a kolosszális lehetõség, amelybõl csapdát ne kovácsolhatna az elvakult önhittség.

Amikor aztán a lélek lerázza magáról a fizikai lét korlátait, azonnal ismét az Egészet látja, múlt, jelen és jövõ holografikus teljességének birtokosa lesz. Pontosan tudja, mi az, amit elért az éppen lezárult fizikai élet során, és mi az, amit egy másik, hasonló lehetõség alkalmával kell majd megvalósítania.

A regressziós hipnózis során újra és újra döbbenetes hatású jelenség, amikor a páciens átéli saját fizikai pusztulását, majd univerzálisan egyforma körülmények között végigpillant éppen bevégzett életén. A halált, amely éber állapotban félelmetes végkifejletként kíséri egész életén át, itt egyszerûen félresöpri, mint egy már gyakran átélt, lényegében felszabadító folyamatot, amely elsõsorban szabadságot hoz, és a további fejlõdés újabb lépcsõfokait segít elõkészíteni. A páciens ekkor teljesen tisztában van azzal is, milyen "mérleggel" zárhatja le éppen megélt egzisztenciáját, hol vannak azok a gyenge pontok, amelyek további munkára szorulnak.

Ez az idõszak, a két lét határán, minden jel szerint egy sokkal magasabb tudatszinten zajlik, és döntõ hatással van minden páciensre. A biztos és vitathatatlanul látnoki tudásban, amely ilyenkor megfogalmazódik, nagyobb transzformáló erõ nyilvánul meg, mint a halálfélelemtõl való végleges megszabadulásban. A terapeuta szemlélõdõ statiszta ilyenkor, tanúja egy eleddig elképzelhetetlen horderejû metamorfózisnak.

Száz és száz leírt esettanulmány még egy fantasztikus vonást említ: igen gyakran a prófétikus állapot tetõpontján, a két létezés határáról megszólaló páciens váratlanul a terapeutához szól, és annak életében fontos, néha egészen személyes tartalmú üzenetet közvetít. Ez a furcsa szerepcsere gyakori jelenség, a mögötte mûködõ energiajelenségek egyelõre nem felderíthetõk. Mindenesetre a bizonyíték jelen van, kiértékelésre vár, mint a transzformációs terápia annyi más vonása.

A szabad akarat a Teremtés legnagyobb ajándéka, a világegyetem formáló ereje. Aki egyszer átéli múltbeli létezéseinek csodálatosan precíz és logikus összefüggéseit, azonnal felismeri, hogy az Univerzum mozgató rugója nem a büntetés, hanem a szeretet, az. élet pedig nem szenvedés, hanem ajándék, lehetõség, kegyelem.

A reinkarnációs hipnoterápiának van még egy igen izgalmas vonása. Eddigi tapasztalataink szerint bizonyos idõ elteltével, a rég elmúlt életidõk anyagának spontán felbukkanása nem kötõdik többé kizárólagosan a hipnotikus állapothoz. Egyre inkább elõfordul a jelenség, amelyet szakmai nyelven "átszivárgásnak" hívunk: a páciens teljesen éber állapotban látszólag minden kiváltó ok nélkül kap éles, gyakran lenyûgözõen élethû impressziókat egy másik létezés szintjérõl. Történhet ez bármilyen normális napi tevékenység közben, kép- és hanghatásoktól kísérve, idõtartama változó lehet. Hasonló jelenség figyelhetõ meg a naponta rendszeresen meditáló embereknél is.

Mi történik ilyenkor? Nyilvánvaló, hogy a fátyol, amely éber és mélytudatunkat elválasztja, vékonyulóban van. A spontán tudatváltás egyre gyakoribb, jelzése félreérthetetlen: az ember és az emberiség fordulóponton áll, további létének alapfeltétele a lelki energiák szintjének megemelése.

Érdekes módon, ami a legtöbb felnõtt ember számára elõször megmagyarázhatatlan, bizarr és talán félelmetes is, a gyermekek számára tudatosan elfogadott része az õket körülvevõ világnak. Gyermekeknél nagyon gyakori a spontán feltörõ reinkarnációs élményanyag, hétéves kor alatt szinte kivétel nélkül minden megkérdezett gyermek beszámolt vagy álmokról, vagy napi tevékenységet kísérõ, elõzõ életidõkre utaló élményanyagról. Két kisgyereket nevelek, sokszor tapasztaltam ilyen jellegû élmények sorozatos feltörését.

El kell ismernem, nehéz leckét adok az olvasónak. A nyugati világ viszonylagos szabadságában sem könnyû bemutatni az emberi élet értelmének ennyire hagyományellenes interpretációját. Elképesztõ lehet olyanokra zúdítani mindezt, akiknek vagy negyven évig nemhogy szólás-, de gondolati szabadságuk sem igen volt. Egyetlen mentségem, hogy magam is így nevelkedtem 22 esztendeig, a dialektikus materializmus mégsem tett különösebb kárt bennem. Egyetemi tanulmányok során sokat tûnõdtem azon a marxi tételen, miszerint a szocialista embernek nincsenek lelki problémái. Húsz évvel ezelõtt is nyilvánvaló volt ennek az ellenkezõje. Igaz, hogy Marx nemigen ismerkedhetett meg a szocialista embertípussal. Megálmodott társadalmában egyetlen napot sem kellett leélnie!

Az utolsó fél évszázad igen sokféle kulcsot nyomott a kezünkbe az emberi személyiség vizsgálatához. A terápiai szakirodalom elkeresztelt bennünket meztelen majomnak, reflexeinek, ösztöneinek vakon engedelmeskedõ hús-vér gépezetnek. Lelki rugóink között feltárták a társadalmi konfliktusokat, a szexuális szükségleteket, az önérdeket, a biológiai versengést, a kulturális kondicionálást, a történelmi szükségszerûséget. Nem furcsa, hogy e modern elméletek egyike sem érinti bennünk a magasabbrendût? A fentiek közül semmi sem magyarázza a magányra, elmélkedésre, az önfeláldozásra való igényt (legfeljebb mint aberrációt); egyik sem érinti mélységes kíváncsiságunkat a Teremtõ fogalmáról, egyik sem öntözi a legnemesebb magot, mely tudatunk mélyén nõni kíván?

Talán ha elég sokáig, elég gyakran, megfelelõ felsõbbrendûséggel hangoztatják nekünk, valóban elfogadhatóvá válik a nihilisztikus lehetetlenség, amit magunkról terjesztünk, amíg végül is a túlélés nevében hozzáigazítjuk belsõ méreteinket ezekhez a törpe látomásokhoz. Ijesztõ a lehetõség, de nem valószínû, mert belsõ vízióink világa túlélt eddig minden társadalmi-történelmi razziát, és ma életerõsebb, mint valaha, kopogtatása egyre türelmetlenebb. Mindez száz évvel azután, hogy Marx szükségtelen önkábításnak, ötven évvel azután, hogy Freud jövõ nélküli, veszélyes illúzióknak nevezte õket.

Nehéz leckét kap az olvasó, de ugyanezzel a leckével küzd az író is, a terapeuta, bárki, aki valamilyen formában találkozik az újraszületés fogalmával. A reinkarnációs hipnózisban nem az a döbbenetes, amit a felszínre hoz, hanem a gyorsaság, az intenzitás, a gyakoriság, amellyel ez napjainkban zajlik. A Gallup közvélemény-kutató intézet 1982-es adatai szerint Amerikában minden negyedik ember hisz (tehát nem mérlegel, tanulmányoz vagy éppen elgondolkodik a lehetõségen, hanem hisz!) a reinkarnációban. Mi rejlik emögött az igazán impresszív statisztikai adat mögött? Az ezredforduló paranoiája, a próféciák által jövendölt világkatasztrófák rémülete? A saját megsemmisülésétõl rettegõ ember kolosszális önáltatása? Vagy pedig mégis arról a kínban kiizzadott elsõ cseppnyi magasabb tudásról van szó, amelyet Hamvas Béla emleget? A lélek sötét éjszakáját bevilágító elsõ fénysugárról, amely utat mutat a további felfedezésekhez? Amint már említettem, sem tudományos, sem egyházi körökben nem kedvelt téma ez (tisztelet a kivételnek, mert ilyenek egyre bõvebben jelentkeznek mindkét irányból). A lelkiismeretes, materialista alapokon álló tudós kicsit úgy lehet ezzel a dilemmával, mint a pesti vicc polgára az új adótörvénnyel: "Magyarázni én is tudom, de nem értem!"

A számos magyarázat közül, melyek mostanában a reinkarnációs hipnózis lényegérõl születtek, én itt a három legjelentõsebbrõl szólnék.

Genetikai memória

A tudatalatti memóriabankból hipnotikus transzban olyan élményanyag kerül felszínre, amelyet nem a páciens maga, hanem valamelyik távoli õse élt meg, aki ezt - ma még nem tisztázott sejtmechanizmusok útján a most élõ utódnak átörökítette. Vitapont: amennyiben az egyéni genetikai profil dönti el a memóriaörökséget, úgy feltételezni kell egy évszázadokon keresztül töretlen egyenesági leszármazás tényét. Viszont igen sok ember számol be olyan életidõkrõl, amelyek néhány nemzedék alatt sokszor három-négy különbözõ rasszhoz való tartozást illusztrálnak. Például, kaukázusi fehér háziasszony jelentkezik mint Xhosa törzsbeli néger, megint más alkalommal mint arab orvos.

A másik probléma ezzel a magyarázattal, hogy amennyiben elfogadjuk az átöröklött genetikai memória tényét, akkor az azonos genetikai anyaggal született embereknek (egypetéjû ikrek) azonos életélményekrõl kéne beszámolniok. Egy nemrégen publikált ilyen témájú tanulmány ezt teljes mértékben cáfolja. Az igazság persze az, hogy a gének mûködése, alaptermészete számunkra eddig rejtély maradt. Nagyon keveset sejtünk abból, mi alakítja génjeink belsõ változásait: véletlen, szándékosság vagy végzet? Lehetséges, hogy a DNS molekula egy rendkívül bonyolult kódrendszer hordozója, melynek aktiválása a szükségszerûség függvénye? Egyéni vagy kollektív akarat játszik-e szerepet a gének átalakulásában? Viselkedés, gondolkodás, tehetség, szellemiség - hol laknak ezek génjeinkben?

Kollektív mélytudat

A híres svájci, "varázsló", Carl Jung elméletéhez kapcsolódik ez a teória. Jung szerint bizonyos jelképes, a faj kialakulásában döntõ szerepet játszó élmények örökre bevésõdnek az emberi mélytudat rétegeibe. Valószínû, hogy ez így van, de mindez nem magyarázza meg a feltörõ képanyag óriási gazdagságát, variációját. Minden elõbukkanó történet teljesen egyéni, sehol egy meggyõzõ közös alapvonás, állandóan jelenlevõ szimbólum, mely õstípusi eredetre vallana. Évek óta tömegesen gyûjtött statisztikák bizonyítják, mennyire aprólékosak a leírások, környezet éghajlat, architektúra, étkezés, ruházat, népszokások tekintetében. Sõt az is bebizonyosodott, hogy a páciens a legkisebb részlethez is ragaszkodik, hónapokkal az eredeti regresszió után is ugyanúgy írja le környezetét, esetleges "beugrató" kérdéseket határozottan kiigazítva.

Fantázia, illúzió

Legnépesebb talán az a tábor, mely kézlegyintéssel egy túlfûtött képzeletvilágra hivatkozik az egész jelenséget illetõen. Sok más belsõ vonásunkkal egyetemben, a fantázia is csak nemrég vált vizsgálat tárgyává, mint potenciálisan döntõ alkotóeleme az emberi tudatnak. Annyi azonban nyilvánvaló, hogy ha mindaz, amit a regressziós hipnózis az emberekbõl elõhív, nem más, mint gazdag egyéni fantázia és fejlett színészi képesség terméke, ebben az esetben csupa Sarah Bernhard vagy Bajor Gizi ül a hipnózis székben, Jókai pedig kulloghat hátul fantázia dolgában a falusi fogorvos vagy pittsburghi háziasszony mögött. Nem is szólva a fantázia bámulatos gyógyító tulajdonságáról, amely méltán idegesíthetné a hagyományos gyógyászatok tanult képviselõit.

A magam részérõl nem kis izgalommal figyelem a kutatási eredményeket, olvasom az egymást követõ tanulmányok tömegét a reinkarnációs hipnózis hallatlanul izgalmas jelenségérõl. Bizonyos vagyok abban hogy a jövõ választ ad majd ezzel kapcsolatosan minden olyan döntõ kérdésre, amely ma még parázs vitákat szül szakmai berkekben éppúgy, mint a népszerû magazinok hasábjain. Idõközben a téma nem csak népszerûvé vált, de igen jövedelmezõvé is. Divat lett bizonyos körökben pár hétre elvonulni a világtól, és avatott (persze ennek megfelelõen méregdrága) asszisztenciával utánanézni, ki is volt, hol élt azelõtt az ember fia/lánya, fáraó volt-e vagy kurtizán, spanyol hidalgó vagy kényes angol arisztokrata, úr vagy szolga, meggyötört avagy meggyötrõ. Mindez persze így magában nemcsak értelmetlen kaland, de veszélyes is. A reinkarnációs anyag sosem végcél hanem eszköz magasabb célok eléréséhez. Öncélú alkalmazásuk kifejezetten visszaveti az egyén spirituális fejlõdését, ha ugyan nem okoz ennél sokkal nagyobb kárt.

Aki elszánja magát a komoly, felelõsségteljes kutatómunkára, annak egy értõ, érzékeny, gyakorlattal és intuitív tudással rendelkezõ terapeuta jelenlétére van szüksége. Egyedül elindulni egy olyan belsõ ösvényen, amely az eddig megismert és elfogadott realitást alapjaiban rendíti meg, nem okos ötlet. Vannak közöttünk olyan látnoki energiával rendelkezõ emberek, akik számára az elmúlt életidõk spontán visszahívása rutinná válhat, de ez távolról sem átlagos jelenség. Akik egyéni spirituális fejlõdésükben ilyen fokot értek el, csaknem mind évek fegyelmezett, kemény munkájával, koncentrált bensõ nyomolvasásával jutottak ide. Az átlagember számára az elsõ néhány kirándulás a mélytudat tájaira komoly, megrázkódtatás! Az átéltek lefordítása, értelmezése, a kapott anyag integrációja elõször lehetetlen feladatnak tûnik. Egy másik probléma identitásunkkal kapcsolatos. A nyugati embernek az egyéniséggel való szüntelen elfoglaltsága felszínes vágyat szülhet az újraszületés intenzív és személyes átélésére. Az önképével kínosan elégedetlen ember nemritkán hallucinogén drogok segítségével próbál háromdimenziós világából kitörni, egy magasabb realitásba átvergõdni. A kémiai beavatkozás valóban felgyorsítja a folyamatot, de a legújabb bizonyítékok szerint helyrehozhatatlanul károkat okozhat az emberi energiamezõben. (Errõl késõbb többet.) Nem is beszélve a szenvedélybetegség állandó veszélyérõl.

Önelégültséget szolgáló, arroganciát szülõ élményanyagért elindulni talán rosszabb, mint eleve meg sem kísérelni a belsõ utat. Mindenesetre veszélyesebb!

Kétségtelen, hogy evolúciós méretû változások zajlanak az emberi tudatban. Vékonyul, tünedezik a fátyol, mely éber tudatunkat a mélytudattól, más néven szupertudattól elválasztja. Nyilván ez az oka annak a jelenségnek, hogy manapság olyan sok ember tapasztal magán spontán tudatváltozást, szaporodnak a pszichikai élmények, és olyan hihetetlen könnyedséggel törnek fel a tudat mélyérõl a reinkarnációs élmények. A transzformációs terápia területén dolgozó lélekgondozók különösen közelrõl figyelhetik ezt a végtelenül izgalmas jelenséget hiszen hozzájuk fordul elsõsorban a víziók, visszatérõ álmok és egyéb váratlan belsõ megnyilvánulások által megzavart ember. Való igaz, hogy sok esetben a pszichikai jelenségek félelmet szülnek, pusztán azért, mert a modern, materialista nevelés minden ilyen tüneményt a lelki élet zavarai, aberrációi közé sorolt. Szerencsére ezen a téren is óriásit változott a helyzet, a köztudat, az érdeklõdõ átlagember igényeit egyre több könyv, elõadás, film igyekszik szolgálni.

Meggyõzõdésem, hogy valóban ébredõben van bennünk az olyan sokáig felszín alá kényszerített látnoki energia, a szuverén emberi lélek végre ismét szót kér, és mi figyelünk erre a belsõ hangra.

Ugyan mi egyébre figyelhetnénk? A modern tudományt percek választják el attól, hogy ránk robbantsa ezt az agyonkínzott planétát, mert tudósaink a felismert természeti erõket jobbára erkölcsi bátorság, lelkiismeret vagy igazságérzet nélkül hasznosították. A vallás pedig, amely eredendõen hivatott lenne az erkölcsi értékek megõrzésére, a lelki épség ápolására, elsüllyed az egyéni bûn és büntetés, a szelektív megváltás útvesztõjében. Ezért soványodik az egyházak nyája olyan riasztó mértékben, hogy Amerikában évek óta külön szakág foglalkozik az egyházi rendekben meghasonlott papok, szerzetesek terápiás gondozásával. 1989-ben, egyetlen év alatt közel negyvenezer hívõt veszített a katolikus egyház az USA területén.

Beteg a tudomány, és gyengélkedik a vallás... Einstein írásaiban jóelõre figyelmeztetett egy ilyen lehetõségre, amikor azt írta, hogy a tudomány vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül pedig vak, és hogy a kozmikus vallásos érzület kell legyen a legnemesebb és legerõsebb motivációvá a tudományos kutatásra. Õ tudta azt, amit tudósaink ma ismét sejteni vélnek: hogy minél mélyebben hatolunk a kozmosz titkaiba, annál erõsebben érezzük egy magasabbrendû Erõ jelenlétét.

Napjainkban egy döbbenetes és nagyszerû dolog zajlik tudományos berkekben is. Egyre több természettudós foglalkozik a rejtélyes valamivel, amely nem anyag és nem energia, amelynek létezését bebizonyítottuk, de érzékszerveinkkel regisztrálni, mérni, képtelenek vagyunk. Hogy miért? Mert amint megpróbáljuk mérni, megfigyelni, azonnal megváltozik, pusztán rágondolván is változtatunk állapotán. Micsoda dilemma ez számunkra! Óriási kérdõjelek között masírozunk elõre, kérdéseink eretnek szemtelensége még húsz évvel ezelõtt is elképzelhetetlen lett volna. Mennyire reális a realitás? Hol végzõdik a tudományos "valóság", és hol kezdõdik a miszticizmus? A molekulák, a fizikai valóság építõkockái valóban elektromágneses erõterek lennének? Ha ezek állapotát befolyásolja egy másik energia, az emberi gondolat jelenléte, mennyit változik ez a belsõ struktúra a megfigyelõ energiaterének jelenlétérõl? Mire gondolhatott Sir John Eccles, a Nobel-díjas neurofiziológus, amikor 1984-ben bejelentette: úgy gondolja, hogy felfedezte az emberi lélek létezésének biokémiai bizonyítékát?

Mit tudtak az õsi kultúrák gerincét alkotó csillagász-fizikus papok, a hipnózissal, kristályokkal, szín és hangterápiával gyógyító beavatottak, amit mi, modern technokraták elfelejtettünk?

Talán azt, hogy a tudománynak, a mûvészetnek és a vallásnak egyazon látnoki energiából kell táplálkoznia, együtt kell részévé válniuk a nagy Egésznek ha az emberiséget valóban a haladás útján akarják tartani.

Egy új kozmikus világkép születésénél bábáskodunk valamennyien: a kozmosz nem egy gigantikus, halott mechanizmus, melyben az élet megjelenése csupán egy apró planétára korlátozott, véletlen balesetnek tekinthetõ. A világegyetem egy hatalmas, többdimenziójú, élõ hologram, hatások, információk, fényrészecskék, energiamezõk és elektromágneses erõterek lüktetõ, egymással szoros szimbiózisban mûködõ egysége. Minden, ami létezik, minden, ami mi vagyunk, minden, amit cselekszünk, életbevágóan összeköt bennünket minden mással. Nincs külön lét és tudat, nincs külön test, szellem, és lélek. A megfigyelõ és a megfigyelt, a tánc és a táncos egy és ugyanaz. A világegyetemben minden együtt él, változik és változtat, és minden manifesztáció mögött az abszolút Akarat a Teremtõ Szellem idõtlen rendje lakik.

Ennyibõl áll a Vízöntõ korának holisztikus világképe. Megértése, átérzése nem kíván különleges képességeket, csupán a gondolat hajlékonyságát, a változás szeretetét, egyfajta lelki rugalmasságot, amelynek semmi köze az életkorhoz. Akinek ismerõsek ezek a sorok, jól emlékszik, az elsõ fejezetben olvashatta õket. Ismétlésük szándékos, nem hanyagságból történik. Optimista vagyok, mindenkinek elmondom, hogy az a rugalmasság, változtatási készség, amely túlélésünk feltétele, megvan bennünk. Csupán felszínre kell hozni.

Az Új Kor úttörõi

Ebben a fejezetben szeretnék az olvasónak bemutatni néhány olyan személyt és intézményt, akik az Új Kor Úttörõinek nehéz, néha hálátlan, de végtelenül fontos szerepét játsszák a vízöntõi fronton. Bízom abban, hogy nevük, munkásságuk nemsokára éppolyan köztudott lesz Magyarországon is, mint a nyugati világban. Ennek érdekében fogunk munkálkodni azokkal a kollégákkal és segítõtársakkal, akik már jelezték erre hajlandóságukat.

Észak-Kaliforniában, San Franciscótól pár mérföldre mûködik Dr. Edgar Mitchellnek, az Apollo 14-es Hold-expedíció egyik pilótájának az intézete Noetic Science Institute néven. Szabadon fordítva a név az Új Tudományok Intézetét jelenti. Edgar Mitchell ûrutazása során olyan spirituális élmények részese volt, amelyek egész világképét átváltoztatták. Visszatérése után lemondott NASA-beli állásáról, és egy olyan alapítványt létesített, amely a lelki intuíció és a konkrét természettudományok, ezen belül pedig az emberi test és az azt irányító lélek kapcsolatát kívánja feltárni. Férjemmel együtt évek óta tagjai vagyunk az alapítványnak, így havonta kézhez kapjuk a kísérletek részletes leírását, az eredmények elemzését. Páratlanul érdekes munka folyik ott a hipnotikus állapot, a szuggesztió és az emberi fizikum bámulatos összhatásairól. Orvosok, fizikusok, pszichológusok, magasabb pszichikai képességekkel rendelkezõ "látók", népszerû néven "érzékenyek" dolgoznak itt együtt több száz állandó önkéntes gárdájával. Rákbetegekkel, AIDS-ben szenvedõkkel, krónikus fájdalommal küzdõkkel foglalkoznak itt, külön csoport kutatja az idõsebb, az elöregedett test, a csökkent képességû immunrendszer önszuggesztiós befolyásolását. Az eredmények nemcsak rendkívüli távlatokat sejtetnek a gyógyítás, illetve öngyógyítás terén, de nagy szerepet játszanak abban is, hogy a holisztikus egészségügyi szemlélet egyre inkább teret kap a hagyományos orvostudomány felségterületén. Orvosi körökben egyre nagyobb teret nyer az a nézet, hogy az emberi test nem csupán egy bonyolult kémiai-fizikai laboratórium, hanem egymással bonyolult kölcsönhatásban álló, általunk eddig még jobbára ismeretlen törvények szerint mûködõ energiamezõk szövevénye. Az elmélet több ezer éves, a kínai akupunktúra, az akupresszúra, a hindu csakra-rendszer, az Ayurvéda gyógyászat mind õsrégi tudományok, amelyek most ismét felbukkannak és elfogadást nyernek a nyugati civilizációban.

Dr. Lee Sanella, ugyancsak kaliforniai orvos évek óta intenzíven foglalkozik a testenergiák és a holisztikus gyógyászat kapcsolatával. Legsikeresebb könyvének témája a Kundalini energia, amely a hindu jógarendszerek tanítása szerint az emberi gerincoszlop tövében fészkelõ, hatalmas potenciájú energia, a világegyetem életadó szent tüzének egy parányi szikrája. Felszabadítása, kiaknázása igen bonyolult és idõigényes folyamat, legalábbis a legutóbbi idõkig, csak magas szintet elért jógik, a test és a lélek univerzális egységét személyes élményként átélni képes mesterek kiváltsága volt. Manapság azonban és a könyv fõ témája éppen ez a jelenség - spontán Kundalini aktiválódás is tapasztalható, gyakran óriási testi-lelki válságot okozva a felkészületlen, teljesen gyanútlan alanynál. Dr. Sanella egy traumaklinikát állított fel azok számára, akik lehetetlen, és orvosi szempontból abszolút érthetetlen tüneteikkel addig jobbára a kórházak idegosztályán találták magukat, nehéz altatók-nyugtatók hatása alatt. A Kundalini-ébredés valóban erõszakos lehet, nem mindennapi tünetekkel járhat. A hinduk által, "alvó kígyónak" nevezett magas frekvencia végigcsap a gerincen, hogy az emberi tudatot egycsapásra egy magasabb szférába lökve, a pszichikai képességeket meghatványozva, összekössön a magasabb realitásokkal. Itt megint felmerül a talány: miért éppen most történik ez a tömegesen dokumentált spontán energiarobbanás? Szerintem pontosan ugyanazért, amiért a mélytudat olyan készségesen zúdítja elénk évszázados élményeinket.

Dr. Sanella klinikája egyelõre magányos oázis a rángógörcsökkel, hideg-meleg hullámokkal, bõrfelületi égésekkel és ijesztõ víziókkal küzdõ Kundalini-páciensek számára. Ebben a kórházban nem tömik tele õket csillapítókkal, nem adnak elektrosokkos kezelést, hidegvizes fürdõt, hanem speciális diétával, napi rendszeres csoportos meditációkkal érnek el kiváló eredményeket. Valószínû, hogy a jelenség szaporodni fog, ezzel egyidejûleg remélhetõleg a hozzáértõ kezelési centrumok száma is emelkedik majd.

Dr. Helen Wambach, a regresszív hipnózis "nagyasszonya", 1984-ben bekövetkezett haláláig szintén kaliforniai lakos volt. Pszichológia tanárként kereste a kenyerét, igazi szenvedélye, életének fõ munkatere azonban a reinkarnációs hipnózis volt. Negyedszázados munkássága ezen a sokat vitatott területen nemcsak felülmúlhatatlan értékéket, de elkötelezettséget is hagyott az utódokra, az elindított munka folytatóira. Férjemmel együtt régi, meghitt barátot és kollégát vesztettünk korai távozásával, de a neki tett ígéret, hogy a munkát kiterjesztjük Európa keleti felére, ma is motivál bennünket. Helen több ezer önkéntes alannyal dolgozott, csoportos hipnózis keretében vezette vissza pácienseit a történelmi idõtábla egy-egy meghatározott szakaszába. A hipnózis után, már éber állapotban, a kísérlet résztvevõi elõre elkészített kérdõíveket töltöttek ki, amelyekbõl aztán statisztikai adatok, felmérések készültek. Ez az anyag végtelenül gazdag örökség Helentõl, hagyaték a konzervatív tudományos világ számára. Ha egyszer a reinkarnációt is laboratóriumba idézik, nem lesz hiány adatokban.

Dr. Wambach élete végéig hirdette szilárd meggyõzõdését, mely szerint a regresszív hipnózissal korunk leghatásosabb terápiás eszközét tartjuk a kezünkben. Helen volt az elsõ, aki csoportjait visszavitte a magzati élet kilenc hónapos keretébe, és a szülõ-gyermek kapcsolatot teljesen új perspektívában tárta elénk. Halála elõtt az utolsó öt esztendõben regresszióból progresszióba váltott át, és a jövõ évszázadok feltárását kísérelte meg hipnózis alatt. A ránk hagyott anyag, amelyet munkatársai csak 1990 végére rendeztek sajtó alá, olyan lehangoló képet festett az emberiség lehetséges jövõjérõl, hogy maga Dr. Wambach szakította félbe a programot. Hanyatló egészségi állapotában elviselhetetlennek találta a feltárt anyagból levonható következtetéseket.

Magyarországi terveink között szerepel egy önkéntesekbõl álló állandó munkacsoport felállítása, akikkel a Dr. Wambach által kifejlesztett módszerek szerint anyagot gyûjtenénk európaiak reinkarnációs élményeirõl. Az amerikai két fõ csoport mellett eddig még csak egy csoport mûködik Párizsban, de keletközép-európai anyagot eddig nem gyûjtött senki.

Új-Mexikóban él és dolgozik Chris Griscom, a Fény Intézetének alapítója, aki a kínai akupunktúrát kombinálja a regresszív hipnózissal. Elmélete szerint a memória nem csupán az agyban fészkel, hanem a test minden sejtje önálló memóriabankkal rendelkezik. A hálózat csomópontjai pedig egybeesnek a testenergiák csakra-központjaival. Az energiagócpontok arany vagy ezüst tûkkel való stimulációja élénk, tiszta és bámulatosan nagy mennyiségû reinkarnációs anyag felszabadulását eredményezi. A kéthetes bentlakásos kezelés meglehetõsen drága (többezer dollár), de a befolyó pénzbõl iskola épül egy õsi indián pueblo helyén ahol orvosok, pszichológusok, természetgyógyászok tanulják majd a "spirituális akupunktúrát". A magas tandíj ellenére a látogatottság olyan, hogy tavaly januári jelentkezésünket csak decemberre tudták elfogadni.

Dr. Brugh Joy, belgyógyász szakorvos körképünk következõ alakja, aki keresztapaként kerül be a vízöntõi krónikákba. Vagy negyvenöt éve teljesen váratlanul feladta igen jövedelmezõ magánpraxisát, hogy Indiában, Egyiptomban és Angliában tanulmányozza a spirituális gyógymódokat. Saját bevallása szerint a dologban nálánál sokkal magasabb tekintélyek döntöttek, ugyanis évek óta rendszeresen végzett meditációi során kapta a precíz utasításokat lakhelye, életmódja és karrierje gyökeres megváltoztatásához, hogy gyakorlatias keretek között nevelõdött ember létére habozás nélkül engedelmeskedett a nem mindennapi üzeneteknek, többek között azért történt, mert szakmai szenvedélyét a materiális orvostudomány szûkre szabott tere már évek óta nem elégítette ki.

Dr. Joy ma Amerika-szerte vezetõ specialistája az energia-gyógyászatnak, konferenciái zsúfoltak, könyve, amelyben "átváltozását" dokumentálja, hetedik kiadását érte meg 1991-ben.

Keresztapának pedig azért tituláltam, mivel õ volt az, aki a Transzformációs Terápia kifejezést elõször használta bemutatkozó kötetében, melyet eddig kilenc nyelvre fordítottak le.

Utoljára hagytam azt az intézményt, amely talán legtöbbet adta nekem, mióta elindultam a számomra kijelölt úton. Az Edgár Cayce Alapítványról beszélek, amely Amerika felejthetetlen "alvó prófétájának", a születésétõl rendkívüli pszichikai erõkkel megáldott Edgar Cayce-nek az örökségét õrzi, munkáját folytatja. Az intézet, amelyhez hatalmas könyvtár, kongresszusi centrum, klinika és legújabban egyetem is tartozik, gócpontja a vízöntõi világmozgalomnak. Az alapítvány csaknem egymillió tagot számlál öt világrész 19 országában. Szerte a világon élnek és dolgoznak emberek, akiknek életét döntõen befolyásolta a csendes modorú kisvárosi fényképész, aki eszmélõ gyerekkorától viselte nem mindennapi képességei terhét, aki másokat vagyonossá tett, míg türelemmel viselte saját állandó anyagi gondjait, aki keményen megküzdött önnön vallásosságával is, míg el tudta fogadni a tanokat, amelyeknek csatornája lett.

Ki volt Edgar Cayce? A kérdésre többféle választ is adhatunk. Kortársainak egy része a kiemelkedõen tehetséges fényképészt tartott számon. Szülõvárosának gyerekserege a kedves, türelmes, nagy tudású vasárnapi iskolai tanítót tisztelte benne, aki életének minden évében végigolvasta a Szent Bibliát. Százezrek, sõt manapság már milliók számára létezett azonban egy "alvó" Cayce, a holisztikus gyógyító, a hihetetlenül pontos diagnoszta, a látnok, a próféta, a szenvedélyes Biblia-kutató és magyarázó.

Kentucky államban, egy dohányfarmon született 1877-ben. Az amerikai dél szigorú erkölcsû, mélyen vallásos, múlthoz ragaszkodó légkörében nevelkedett. Hatéves korától rendszeresen voltak víziói. Anyján kívül nemigen mesélt róluk senkinek, félt a nevetségességtõl, vagy a szigorú bibliás szellemben gondolkodó családtagok, tanítók megrovásától.

A kisfiú elég magányosan nõtt fel, különös képességei elválasztották egyébként nagyon szeretett testvéreitõl, diáktársaitól. Szerette a természetet, órákat töltött egyedül erdei búvóhelyeken. Az iskola nemigen vonzotta, alig hogy átbukdácsolt a hat elemin.

Huszonegy éves korában különös betegség támadta meg: a torokizmok progresszív bénulása hangjának teljes elvesztésével fenyegette a továbbtanulást fontolgató, a lelkészi pályára készülõ fiatalembert. Jó néhány eredménytelen konzílium után a városka egyik orvosa, akit érdekelt a hipnózis mint esetleges gyógyító eszköz, azt ajánlotta, próbálják ilyen módon megtudni, nincs-e valami lelki gyökere a hirtelen támadt, gyógyíthatatlannak látszó kórnak. A hipnózis váratlan és megdöbbentõ eredményt hozott. A transzban lévõ Edgar pontos diagnózist közölt saját testi állapotáról, elõírt egy rendkívüli kezelési módszert, amely az orvosok számára teljesen ismeretlen volt. Egyéb lehetõség híján követték a nem mindennapi úton kapott utasításokat, és a beteg hamarosan teljesen rendbe jött.

Elterjedt a híre a különös esetnek és a különös képességû fiúnak, aki hat elemi után kimaradt az iskolából, és aki hipnózis alatt mégis pontosan úgy beszélt, mint egy orvosprofesszor. Sõt, mint késõbb kiderült, számára nem volt szükséges a vizsgált beteg testi jelenléte. Elég volt a páciens neve és címe ahhoz hogy az "alvó" Cayce maga elõtt lássa a testet, és pontosan leírja annak belsõ állapotát.

Helyhiány miatt itt most nem térek ki arra, mit okozott ez a fenomén az akkori idõk orvosi köreiben. Elég annyi, hogy 1945-ig, haláláig, Edgar Cayce több mint 14 ezer orvosi diagnózist és kezelési elõírást adott a hipnózis állapotában.

Ezeket ma is õrzik az alapítvány könyvtárában orvosok és más egészségügyi szakemberek a világ minden sarkából eljönnek tanulmányozni a hatalmas anyagot. Amerikában ma három olyan kórház mûködik, ahol kizárólag az Edgar Cayce által elõírt terápiás módszerekkel gyógyítanak, a holisztikus kezelési módok hagyományai szerint. Az Edgar Cayce-gyûjtemény a legnagyobb terjedelmû adattár, amely egyetlen személy pszichikai munkásságáról reánk maradt.

Az 1925-ös év nagy fordulatot hozott Edgar Cayce szakmai és magánéletében egyaránt. Egy metafizikával foglalkozó, vagyonos ohiói nyomdász különös kéréssel kereste fel az ekkor már világhírû "látó embert". Ha orvosi kérdésekrõl ilyen fantasztikusan pontos és helyénvaló információkkal tud szolgálni Cayce, ugyan miért ne tudna nyilatkozni olyan kérdésekrõl, amelyek inkább a filozófia, lélektan, teológia témakörébe tartoznak?

Így indult el egy másik óriási jelentõségû anyagnak a gyûjtése, amely az emberi élet, Isten, a világegyetem általánosan felvetett kérdéseivel foglalkozott. Cayce, aki maga sem ismerte a benne mûködõ erõk mechanizmusát, megrendítõ napokat élt át, akkor a transzból felébredvén megtudta, hogy a reinkarnációról, az emberi lény hármas felépítésérõl, a világegyetem mozgató erõirõl beszélt - csupa olyan tanokat, amelyek szöges ellentétben álltak szigorú protestáns nevelésével. Hetekig tartó vívódás után döntötte el, hogy a kapott információ mégis igaz kell, hogy legyen: egy magasabbrendû intelligencia üzenete az emberiség számára, amelynek õ maga sorsszerûen a csatornája lett.

Az éber Cayce továbbra is folytatta mûködését mint vasárnapi iskolai instruktor, belsõ víziói segítségével új perspektívákat talált a Biblia értelmezésére. Messze földrõl zarándokoltak hozzá teológusok, papok, egyháztörténeti szakemberek, hogy meghallgassák nem mindennapi üzeneteit.

Cayce életében igen sok vihart kavart, igen sok embernek szólt bele döntõen az életébe. Tanító volt a szó legnemesebb értelmében. Alázata, emberszeretete leszerelte az ellene indított leghevesebb támadásokat is. Valami nagyon fontosat közvetített az emberiség számára: a felismerést, hogy a lélek egy isteni szikra, egy örök, halhatatlan fényforrás, amelynek, táplálása, kultiválása az egymást szigorú logikai sorrendben követõ fizikai életperiódusok egyetlen igazi feladata.

Cayce öröksége ma élõbb, mint valaha. Fiai és unokái kivétel nélkül a lélekgyógyászat és a holisztikus orvostudomány területén munkálkodnak, a Cayce Intézet keretein belül. Az alapítvány taglétszáma az utóbbi tíz esztendõben meghatványozódott, Pontosan úgy, ahogy azt Cayce halála elõtt megjövendölte. Világszerte alakulnak a tancsoportok, amelyek az életmû különbözõ témáival foglalkoznak. Tizenhét nyelven olvashatjuk Cayce életét és szellemi örökségét. Amikor igény lesz rá, elindítunk majd egy magyar nyelvû sorozatot is, amelyben az olvasó megismerkedhetne Amerika legnagyobb látnokának az egész világnak szóló munkásságával.

A gondolat hatalma

Itt most megállok egy pillanatra, és gondolatban hátrapillantok: azokból, akik kezükbe vették ezt a könyvet, hányan vannak még körülöttem, hogyan viselték eddig az ösvényt, mely bizonyára csaknem valamennyiüknek ismeretlen csapás volt. Aki eddig bírta, azzal vigasztalnám, hogy most már megszoktuk egymást, innentõl könnyebb lesz az energiacsere, egymás táplálása, tanítás-tanulás kölcsönössége. Haladjunk most tovább, rajzoljunk valami térképfélét azok számára akik mostanra eldöntötték: elindulnak az önismeret útján.

Az út, ahogy már írtam, egyirányú, nem veszélytelen, és sohasem unalmas. A jövõ terápiája tán csak ennyibõl áll majd: a terapeuta saját energiáival segíti a pácienst az elsõ, legnehezebb lépéseknél, aztán már csak tanúként figyeli, értékeli az úti élményeket. Az önmagunkkal való találkozás szükségképpen egyszemélyes élmény, az út mégsem magányos, mert az ösvény mindig hazavezet bennünket a Forráshoz, a Teremtõ Energia elfelejtett és mégis végzetesen ismerõs erõterébe.

Ha elfogadjuk a tényt, hogy körülöttünk mindenütt, a látható-érzékelhetõ fizikai világ legapróbb építõkockái között is ott rezeg egy számunkra még meghatározhatatlan energia, amelyet a meghökkent tudomány csak most kezd lényegnek gyanítani, akkor kézenfekvõnek tûnik, hogy az emberi gondolat, képzelõerõ, megjelenítési készség ugyanebbõl a forrásból táplálkozik. Agyvizsgáló monitoraink régóta figyelik ugyan a gondolat elektromos kisüléseit, de tudósaink közül kevesen hiszik, hogy az emberi agy lenne a gondolat szülõhelye. Egyre inkább úgy tûnik, ez a máig rejtélyes szervünk csupán közvetítõje, csatornája annak az energiának, amelynek potenciáját most kezdjük gyanítani.

Beszéltünk már a szuggesztió óriási erejérõl, egészítsük ezt ki most a kreatív vizualizálás jelenségével. A hipnoterápia eszközei között elõkelõ helyen szerepel az irányított vizualizálás technikája, amikor egy bizonyos elõre megfogalmazott cél érdekében mozgósítjuk a pozitív gondolatnak mint energiának megjelenítõ erejét. Hadd illusztráljam mondanivalómat egy, a gyakorlatunkból vett példával.

Két esztendõvel ezelõtt felkeresett bennünket egy rákbeteg asszony, aki akkor már hatodik esztendeje küzdött a testében egyre jobban elharapózott kórral. Állapota ekkor olyan súlyos volt, hogy orvosai mindössze két-három hónapnyi életet jósoltak neki.

Különös paradoxon vezette õt hozzánk: egyrészt rettenetes halálfélelem kínozta, miféle büntetés vár rá a "másik oldalon" a földi lét alatt elkövetett "bûneiért". Másrészt azonban végtelenül belefáradt a kémiai csatába, amely évek óta zajlott testében. Vágyott a pihenésre, a fájdalom megszûnésére; de éjszakánként még agyoncsillapítózva is ébren tartotta õt az Ismeretlentõl való félelem. Volt még egy harmadik tengelye a történetnek: menye állapotos lévén, igen szerette volna megérni elsõ unokája világrajöttét.

Ennyivel indultunk el. Ez az eset azért is igen érdekes, mert errõl a viszonylag szûk és egyértelmû kiindulópontról hatalmas utat jártunk be együtt. Elsõ lépésünk volt a fizikai korlátok kitágítása, a fájdalomtól való megszabadítás. Az önhipnózis technikáját megtanítva napi házi feladatul adtuk páciensünknek a saját testébe való behatolást; vizualizálás, vagyis a képzelet révén. A testbe (különös tekintettel a májra, mert a tumortól hatalmasra dagadt szerv közvetlenül veszélyeztette életét) aztán vizuálisan bevezettünk egy pozitív, gyógyító energiát. Ez a hófehér fény behatolt a megbetegedett szervek minden sejtjébe, és naponta bombázta, irtotta a rákos daganatot. Ezzel párhuzamosan megtanítottuk a pácienst arra, hogy az önhipnózis állapotában elhagyja a testét, a felszabadult, fizikai korlátokat levetõ teljesen tudatos lélek csupán egy vékony ezüstszállal kötõdjék a fizikai testhez. Magasból letekintve láttattuk vele a testet, mely a szabadon szárnyaló lélek híján üres, jelentéktelen kagylóhéj volt csupán. Megértettük vele, hogy a lélek teljes függetlenségének, kötetlen szabadságának egyetlen feltétele van: amikor el kíván szabadulni a fizikai világtól, a vékony ezüstszálat elmetszi, és többé nem tér vissza az üres kagylóhéjba.

Négyhónapi kezelés után a májtumor teljesen visszafejlõdött, a páciens fájdalommentesen élte napjait unokája megérkezését várva. Ennél talán fontosabb volt azonban egy másik fejlemény: a haláltól való félelem teljes megszûnése. Ahogy a páciens elmondta, a napi vizualizálások idején beutazott õ olyan tájakat is, ahol végül ráismert "igaz" hazájára, pontosan tudta, mi fogadja majd elszabaduló lélekenergiáját, ha az õ akaratából elmetszõdik az ezüstszál...

Páciensünk csaknem fél évet élt még. Unokája megszületése után egyre gyakrabban panaszkodott általános kimerültségre. Amint mondta, most már igazán Pihenni vágyik, nincs több dolga a földön. Hat hét alatt egy olyan sebes áttétel indult be nála, hogy semmiféle kémiai beavatkozás nem segített többé. Három kómában töltött nap után, teljes békességben halt meg.

Íme a gondolat hatalmas ereje!

Kaliforniában vagy húsz esztendeje mûködik egy onkológus-pszichológus házaspár,^* akik végsõ stádiumában lévõ daganatos betegekkel dolgoznak. Csak olyan beteg kerül be a programba, akikrõl az orvosok lemondtak. A vizualizálási módszer alkalmazásával ezeknek a rákbetegeknek negyven százaléka teljesen gyógyultan hagyja el a klinikát! A gondolat ereje!

Térkép a Belsõ Úthoz

Ez a félelmetesen hatékony gondolati erõ nyilvánul meg számunkra akkor, amikor a megváltozott tudatállapot megtermi a belsõ víziókat, amelyek viszont döntõen megváltoztatják éber tudatunk világát. A probléma ott kezdõdik, amikor a modern élet szüntelen ingereihez szokott páciens egyszerûen képtelen magát átadni a teljes belsõ csendnek, nyugalmi állapotnak, ami a tudatváltás nélkülözhetetlen elõfeltétele.

Hihetetlenül hangzik, amíg próbára nem kerül a sor, hogy milyen kevéssé tudjuk kontrollálni testünket, éber tudatunk gondolattartalmát. Nagyon sok ember egyszerûen képtelen akár csak pár perces teljes mozdulatlanságra vagy éppen arra, hogy egy pontra koncentrálja teljes figyelmét. A mai életvitel mellett talán nem is csodálható ez a belsõ nyugtalanság, amely azonban kerékkötõje minden próbálkozásnak, hogy a mélytudattal kapcsolatba lépjünk.

Az elsõ lépés minden páciensnél ugyanaz: kényelmes nyugvószéken vagy szõnyegen feküdve egy általános izomrelaxáció állapotát hozzuk létre, mindezt lehetõség szerint egy mindenféle külsõ zajhatástól mentes, nyugodt környezetben.

Az indukciónak valószínûleg annyi módszere lehet, ahány terapeuta irányítja. Mi a páciens figyelmét elõször saját légzési ritmusára irányítjuk, majd végigmegyünk a test fontosabb izomcsoportjain. Ennek a heteken keresztül ismételt folyamatnak a végsõ célja a koncentráció kifejlesztése és a test teljes elernyesztése, amely némi gyakorlattal teljes belsõ csendhez és nyugalomhoz vezet.

Egy meglehetõsen durva statisztikai szabály szerint az emberek egyharmada könnyen, egyharmada közepes nehézségekkel, az utolsó harmad pedig csak hosszú, kitartó gyakorlással éri el ezt a célt. Az utolsó csoportnál a teljes csend, az önmagával való találkozás szorongást, nemritkán pánikszerû félelmet okoz.

Jó oka van ennek is. Dosztojevszkij szerint minden emberben három Én lakik: az elsõ, amelyet másoknak mutat, a második, amelyet a külvilág elõl gondosan titkol, és a harmadik, amely tudatos önmaga elõtt is hétpecsétes titok! Érthetõ tehát a kezdeti húzódozás, esetleg félelem. A tudatos Én félelme ez a kontroll elvesztésétõl és talán attól a valamitõl is, amelyet a teljes belsõ csend életre hívhat. Mégis, ez a meditatív állapot (hívhatjuk önhipnózisnak is) elsõ, elengedhetetlen lépése a mélytudattal való kacsolatteremtésnek. Bárki, aki elindul befelé, a tudatmezõk eddig felfedezetlen rétegeibe, csak a naponta rendszeresen, lehetõleg ugyanabban az idõpontban gyakorolt meditáció útján érhet el céljához.

Bizonyára sokan olvastak-hallottak már a meditáció különbözõ válfajairól. Az ötvenes évek derekától a nyugati világban is nagy teret hódított ez az õsrégi gyakorlat. Bár a köztudat ma is inkább keleti diszciplinának tartja a meditációt valójában a megváltozott tudatállapot vallásos elmélyülés formájában jelen volt a korai kereszténység kialakulásánál is. A szigorodó dogmák azonban lassan, de biztosan kiszorították a látnoki energiák eleven termékeit az írásba rögzített tanok felségterületérõl, és nem egy mûvelõjük kihívta maga ellen az Egyház nemtetszését, nemritkán az eretnekség vádját is. De a hagyomány, ha föld alatt is, mindig életben maradt, és ma hatalmas, egyre növekvõ táborral rendelkezik.

Mi a gyakorlatban soha nem választottuk szét a meditáció és az önhipnózis fogalmát, mindössze egy jelentõs különbséget tartunk számon a két folyamat között: a meditáció rendszerint végcélnak tekinti a teljes csend és kiürítettség állapotát, nem törekszik ennek a belsõ ûrnek a betöltésére. Az önhipnózis viszont elõre elhatározott és megfogalmazott szuggesztiókat illeszt a folyamatba, amelyek különbözõ terápiás célokat szolgálnak.

Persze minden meditáció elõbb-utóbb oda vezet, ahol a megteremtett belsõ ûr benépesül. A nehezen létrehozott csend és nyugalom végsõ soron nem marad légüres tér, hanem elõbb vagy utóbb mindig tovább visz a belsõ út következõ állomására a magasabb rendûvel való találkozásra, üzenetváltásra. Magasabb énünk bölcsességében pontosan tudja, mikor vagyunk készen egy-egy üzenet átvételére, és akkor habozás nélkül kapcsolatba lép velünk. Oldalakra, tán külön kötetre való beszámolót lehet tartani ezeknek a találkozásoknak a koreográfiájáról, variánsairól. Itt elég annyi, hogy életátalakító élményt kínál a kitartással, önfegyelemmel keresõ ember számára. Bizonyos idõ elteltével, ahogy gazdagodnak belsõ élményeink, a meditáció elengedhetetlen napi szükségletté nõ bennünk, egy abszolút pozitív szenvedéllyé, amely visszafordíthatatlan test-lelki változásokat hoz. A kinyílt kapuk többé nem zárulnak vissza, a mélytudat gazdag világa egyre inkább átszûrõdik mindennapi, éber életünkbe.

Veszélyekrõl is szólni kell mert veszély leselkedik akkor, amikor túl gyorsan, felkészületlenül, szenzációéhesen törünk elõre a feltérképezetlen tájon. Negatív erõk élnek és mûködnek körülöttünk, felismerésük, semlegesítésük szigorú felkészülést és biztos spirituális tudást kíván. Jelenlétük szükséges iskola, hiszen a fény is csak ezért létezhet, mert ellenpólusa, a sötétség is jelen van.

A meditáció megtanít a tudatszintek fantasztikusan gazdag világában való navigálásra. Olyan erõtér ez, ahol valóban levetjük korlátainkat.

Kezdetben igen jól beválik egy kisebb csoport együttes meditációja. A csoportenergia hatványozott erõkifejtésre képes, ugyanakkor az energiaátadás jelensége más elõnnyel is jár: egyetlen gyakorlott meditáló elég ahhoz, hogy az egész csoportot könnyedén magával vigye egy magasabb tudatszintre. Egy ilyen csoportos gyakorlat után a felgyûlt spirituális pszichoenergia szinte tapinthatóan jelen van a helyiségben. Aki részt vett már ilyesmiben, tudja, mirõl beszélek. Aki pedig még nem élte át, annak remélem, sikerül felkelteni az érdeklõdését.

Nehéz feladatot vállal, aki a meditációs élmények konkrét leírására törekszik. A kapott képek, impressziók, szimbolikus jelek, hang- és színhatások leírása ugyanis egyszerûen nem lehetséges a lineáris nyelvhasználat eszközeivel. Dadogásba fullad csaknem minden kísérlet, és talán így is van ez jól. Ki-ki maga kell, hogy átélje ezeket a szó legteljesebb értelmében leírhatatlan élményeket. Egyet azonban biztosan állíthatok: aki egyszer meditáló emberré válik, örökre elbúcsúzik régi önmagától, igazi beavatás részese lesz.

Szerencsére a meditáció ma már nem olyan mostohagyermeke a racionális tudománynak, mint a regresszív vagy éppen a reinkarnációs hipnózis. Ebben már szabad hinnünk, sõt gyakorlása hasznosnak ítéltetett a stressz csökkentésének területén, és a fiziológiás öregedési folyamat lelassításában. Mi azonban, a transzperszonális terápia mûvelõi, továbbgombolyítjuk a szálat, egészen a látnoki energiák lakóhelyéig, a szupertudat világáig.

A rendszeres meditáció, éppúgy mint a sorozatosan végzett regresszív hipnózis, tartós tudatváltozásokhoz vezet. Minden egyéni, belsõ minta szerint történik, a kibontakozás annyiféle, ahány ember. Egy bizonyos: az elsõ kézzelfogható eredmények születése a pszchikai képességek intenzív fejlõdése, a tudat mélyére lenyomott, most ismét feltörõ eredendõ lelki örökség döbbenetesen gazdag dimenziói döntõ változást szülnek az emberi pszichében.

A meditáló ember belsõ változásait kivetíti környezetére is. Energiatere megerõsödik, vibrációi pozitívak lesznek akaratlanul, valamiféle õsi törvénynek engedelmeskedve útmutatóvá válik mások számára. A benne zajló változások külsõ jegyei felismerhetõk: hirtelen megnõ a csendre, magányra való igénye, megváltozik viszonya közvetlen családi és baráti körével, vonzani kezdi a szabad természet, könyvespolcán újfajta olvasnivaló sorakozik: lélektannal, filozófiával, teológiával, ezoterikus tudományokkal foglalkozó mûvek.

Nagyon sok olyan páciensünk van, aki az elsõ meditációs hetek-hónapok mámorában arról panaszkodik, szinte nehezére esik visszatérni éber önmagához, a napi félórás csend és harmónia világából. Gyakran már a kitûzött idõ elõtt aggódni kezd: mi lesz ha valaki-valami megzavarja várt elzárkózását, és ha ez megtörténik, magának is meglepõen heves, irreálisan erõs haraggal, becsapottsági érzéssel reagál. Nem is lehet ezen csodálkozni, hiszen életében elõször lép olyan területekre; ahol tökéletes szabadság és soha meg nem élt harmónia várja, ehhez a perspektívához képest minden külsõ behatás csak irritáló lehet.

Amint azonban a kezdõbõl haladó lesz, a gyakorlott meditáló önmagától rádöbben: minden félelem, harag, aggodalom vagy féltékenység önemésztõ negatívum csupán, iszonyú energiapocsékolás, amellyel önmagunknak ártunk a legtöbbet. A nyugodt, pozitív hozzáállás kivétel nélkül mindig megtermi a körülményeket, amelyek egy kedvezõ végkifejlethez vezetnek. Ez a törvény akkor is igaz, amikor a történések dinamikája számunkra egészen más képet mutat. A gondolatenergia hatalmának ez az egyetemes törvénye éppúgy érvényes egyénileg, mint egész bajbajutott emberiségünk számára.

Az igazi csend elsõ élményeivel birkózó meditáló azt is ösztönösen fel fogja ismerni: a modern kor zajimádatának legmélyebb oka ennek az elemi, éltetõ, rég elvesztett belsõ nyugalomnak a mélybõl kopogtató emlékezete. Az önmagunkkal való szembesülés, és az ezzel automatikusan együttjáró felelõsségvállalás félelmét altatjuk el sikeresen az érzékszerveinket szüntelenül bombázó millió ingerrel. Mégis, a meditáló ember hamarosan önként hátat fordít zajos világának, saját felsõbbrendû dimenzióival való napi találkozója átszínezi egész napját. Készül rá, esetleg beszél róla, szerzett kincseit pedig ösztönösen átülteti napi élete, munkája területére.

Az elsõ hetek-hónapok feszített igyekezete (amely egyébként legnagyobb kerékkötõje is az elsõ próbálkozásoknak) fellazul, utazónk a gyakorlott turista biztos lépteivel járja az ismerõssé vált ösvényt, a mélytudat egyre otthonosabb, egyre többet mutató tájait.

Bensõ figyelme lassan kifelé is fordul, megtanul másokra figyelni, egy oldottabb, szelídebb perspektívából szemléli élete szereplõtársait. Lassan, magának is kinyomozhatatlan módon több lesz benne a türelem, kívánatosabb a megbocsátás, elkerülhetetlen a teljes nyíltság. A felismert erõ biztonságának, az eddig rejtett összefüggések fokozatos megértésének gyümölcsei ezek, hiszen minden meditáló ember tudja, micsoda szabadság vár rá a megváltozott látásmód, a valóság relativitásának felismerésével. A magasabb tudatállapotban sem idõ, sem tér nem köti meg, pillanatok alatt végigélhet éveket, egyszerre több realitás szintjén pillanthat meg szavakba nem foglalható összefüggéseket. Az idõtõl való függetlenedés beláthatatlan távlatokat nyit, s szabadság és a mégis mindenhez való kötõdés kettõssége örökre szóló pályamódosítás az emberi tudat számára.

A tudatváltozás másik jellegzetes tünete az álomanyag intenzív megnövekedése, jelentõségének ösztönös felismerése, üzeneteinek tudatos feldolgozása.

Az álomkutatás is nagyot haladt az utolsó két évtizedben, az álom mibenlétét, igazi jelentõségét azonban még nagyrészt homály fedi. Férjem rendszeresen álomnaplót vezettet pácienseivel, miután önhipnózissal megtanította õket arra, hogy ébredéskor rendszeresen és tisztán emlékezzenek álmaikra. Egy ilyen álomnapló fontos terápiás eszköz lehet, hatalmas és gazdag anyagot szolgáltathat a tudat alatti rétegekbõl.

Nemrég került kezünkbe egy tanulmány, amelyben egy amerikai pszichológus bizonyítani kívánta, hogy az emberek sorozatosan megálmodnak velük késõbb megtörténõ eseményeket. Éppen ilyen álomnaplók elemzése szolgáltatta az anyagot a fenti tanulmányhoz. Egy esztendõ leírt álmait elemezve kiderült, hogy a kísérletben részt vevõk csaknem negyven százaléka pontosan megálmodott valamit, ami aztán hónapokkal késõbb bekövetkezett. Az álom és a bekövetkezett esemény közötti kapcsolat azonban csak a napló újraolvasása révén derült ki.

Ki tudja, hányszor történik meg velünk, hogy álmainkban jelez a jövendõ, csak éppen nem ismerjük fel jelzéseit? Ez a terület is intenzív tanulmányozásra vár a jövõben.

A transzformációs terápia mûvelõi nagyon komolyan veszik az álmokat. Az álom számukra a racionalizmus kötõfékétõl megszabadult lélek szárnyalása, játékos és végzetesen komoly alkotótere a szupertudat mélyén szunnyadó erõknek. Az álom emlékeztetõ arra, kik voltak egykor, és kikké kell ismét válnunk.

A jövõ jelzései egyébként ott vannak éber mindennapjainkban is, felismerésük viszont nehezen megoldható probléma a korlátolt felszíni tudat számára. A belsõ evolúcióját élõ ember megtanult figyelni a jövõ jelzéseire, hallatlan élvezettel gyõzõdik meg újra és újra arról a biztonságról, ahogy a körülmények köréje rendezõdnek, még akkor is, ha cél elõször homályos, vagy az összefüggések felismerése várat magára.

Az ember tehát meditáló emberré lesz. Igényévé válik a csend, a magány, a napi rendszeres belsõ munkálkodás. Egy másik, már említett igény a szabad természethez való közeledés. A vidék csendje, tiszta levegõje, lassúbb életritmusa vonzani kezdi, megátalkodott aszfaltlakók is odahagyják a várost egy-egy átkóborolt erdei napért. Emögött a vonzás mögött végtelenül jelentõs ébredés van: a természet a maga csodálatosan precíz és mégis nyugalmas harmóniájával rendkívül sokat taníthat annak, aki elszánja magát a figyelésre. Ennek az odafigyelésnek sokféle módja van, de ezeket a városi embernek újra kell tanulnia.

Új-Mexikóban mûködik egy telep, amely kéthetes, bentlakásos programok keretében tanítja meg a résztvevõket arra, hogyan is kell újra ismerkedni a bennünket körülvevõ, elképesztõ gazdagságú élõ természet millió jelzésével. Ezen a telepen rendhagyó módszerekkel ébresztik fel újra a modern ember álomba merült képességeit. Többek között például két napra kiküldik a résztvevõket a sivatagba, hálózsák és vizes tartály az egyetlen felszerelés, no meg papír és ceruza az élmények rögzítésére. A minden kényelemmel felszerelt, légkondicionált vendégbungalók után óriási kontraszt a tüskés, kígyós, skorpiós, barátságtalan vegetációt nevelõ terep. A hõség napközben száraz, de igen intenzív, este viszont fagypont alá süllyed a hõmérõ.

A kirándulók alapszabálya igen egyszerû: két napig nem vesznek magukhoz ételt, elszélednek a mintegy harminc holdnyi területen, mindenki egyedül kószál, ott bontja ki a hálózsákot, ahol épp az este eléri. Feladat: a két nap alatt mindenkinek közelrõl meg kell ismerni a környezõ vidék egy, számára valamiképpen vonzó darabját, megkeresni tanítómesterét a természet egy apróbb-nagyobb darabjában. Ami megfogja és megtartja figyelmét, arra kell koncentrálnia, legyen az egy fa, darab szikla, kaktusz, vagy gyík, mindegy. Aki meglelte, "tanítómesterét", az elébe telepszik, és meditálni kezd róla, beszél hozzá, kinek mit súg az ösztöne.

A darab kõben, fában vibráló energia lakik. Tanítómesterré válik, ha engedi az ember. Megérezni, felfogni azt az információt, a saját energiaszintet hozzá igazítva eggyé válni a megfigyelt élettel, ennyi a feladat - és ennek a folyamatnak írásban való rögzítése. Mielõtt bármelyik olvasó bosszankodva megjegyezné, hogy ez olcsó szélhámosság, a hiszékenység megvámolása, hadd mondjak ennyit: különös, nagyon különös dolgok történnek az emberi pszichében, ha magára marad a természettel. Olvastam az egyik ilyen konferencia írásbeli anyagát, végtelenül érdekes és izgalmas forrás. Varázslatos állapot egy ilyen üres gyomorral való magányos barangolás, a felfogóképességek kiélesednek, a testenergiák magasabb vibrációkba rendezõdnek, sokan életük elsõ igazi spirituális élményét rögzítik a magukkal vitt füzetben.

Volt olyan ember, aki saját bevallása szerint fél napig kerülgetett egy kimondottan ronda, keszeg, görbe kaktuszt, orvosdoktor létére képtelen volt elfogadni, hogy ez a semmi növény valami oknál fogva vonzza, folyton a tekintete elé tolakszik, visszahívja. Végül is megadta magát, elébe telepedett, elõször jól megnézte, minden apró részletét megfigyelte, aztán meditálni kezdett, megnyitva a kommunikáció lehetõségét. És a kaktusz "beszélni" kezdett hozzá! A két életenergia összekeveredett, pillanatokra még a környezetet is úgy látta a doktor mintha maga is harminc centi magasan állna a föld felett.

A legfontosabb lecke a valóság realitásának saját bõrén való megtapasztalása volt. E megváltozott tudatállapot prizmáján keresztül a lényegtelen válhat központivá, a legparányibb rész köteteket súg az egészrõl, az érzékszervek háttérbe vonulnak egy fizikailag behatárolhatatlan érzékelés kedvéért. A megtanult lecke, a megváltozott látásmód leckéje rendkívül fontossá válik akkor, amikor problematikus élethelyzetek megoldására kerül sor. A megváltozott szemszög - ha fölébe hajlok, a térdemig ér, ha a tövébe fekszem, óriási - ez a gondolatsor, illetve ennek kitörölhetetlen emléke a kulcs. Bármilyen probléma csak annyiban valóságos, amilyen mértékben magunkhoz engedjük. Bármi, ami ma tragédiának tûnik, holnap egy magasba lökõ erõvé válhat, ha át tudjuk rendezni hozzá való viszonyunkat.

Persze a természet tanításai más, szelídebb módon is eljutnak hozzánk, hálózsákos expedíció, vagy kaktusszal való dialógus nélkül is. Ott van a kert. Életemben viszonylag késõn adatott meg nekem, hogy a saját földemben turkálhatok, de ma már semmiképpen nem tudnám nélkülözni ezt a teremtés szelíd, de eltökélt ritmusát követõ, mindig izgalmas, és mégis olyan végtelenül békességes munkát. Maga az a tény hogy a kertben annyiszor térdre kényszerül az ember hiszen gyomlálni, ültetni igazán csak így lehet, imádságos tevékenységgé avatja a kertészkedést. Abszolút figyelem és elmélyülés nélkül nem lehet, vagy inkább nem szabad földbe illeszteni a magot, kimetszeni a felesleges ágat, az abszolút figyelem pedig imádság! A kerti munka valóságosan egy mozgó meditáció, a halhatatlanság meg-megújuló dicsérete. Milyen kár, hogy a nyugati vallások többnyire kiûzték Istent a kertbõl (bár a fordítottját tanítják), kívülre-felülre ültetve õt, távol a Teremtés mindennapos csodájától. De aki egy ilyen napsütötte, bontott földû, lélegzõ kertben munkálkodik, annak számára mindig jelen van az Abszolút, az Örök.

Egész földünk egy óriási kert volt. Valahol azt olvastam, ötezer évbe telik, amíg a Föld termõtalaja egy centiméterrel gyarapodni képes. Iszonyú idõ nekünk, semmi a Teremtésben.

Baj van a kertünkben, baj van az egész földtekén. Mi, emberi lények, végtelen arroganciával birtokoljuk ezt a bolygót, bõ kézzel szórjuk szét felhalmozott kincseit. Elébb halomra öljük, majd milliós költséggel önmagunktól védeni kezdjük csodálatos állatvilágát. Egy esztendõ alatt annyi erdõt irtunk ki a Földön, mint Kalifornia állam területének a fele. Ahol eltûnnek az erdõk, ott eltûnnek a madarak, az állatok, eltûnnek évezredes gyógynövénykultúránk alapanyagai. Az Amazonas folyó partjait szegélyezõ esõdzsungelekben több, mint hetven olyan növény él, amely nélkülözhetetlen a rákbetegségek elleni gyógyszerek elõállításához. Hány, elõttünk még ismeretlen lehetõségeket rejtõ gyógynövény fog kipusztulni anélkül, hogy valaha is felfedeztük, hasznosítottuk volna õket? Paleontológusok, biológusok véleménye szerint természetes módon minden kétezer évben pusztul ki egy-egy állat- vagy növényfaj a Földön. A mai statisztikák szerint minden huszonöt percben örökre eltûnik egy létforma a bolygónkról!

Miért pusztítjuk ilyen elszántan saját életterünket? Miért nem fogadjuk el a tényt, hogy a Föld élõ, sajátos tudattal bíró valami, hogy a legapróbb élet kiirtása valamennyiünk jövõjét változtatja meg beláthatatlan mértékben? Hogy a sokasodó természeti katasztrófák mögött üzenet van: túl sok fájdalmat okoztunk évszázadok óta ennek az életadó, gazdag, csodálatosan türelmes és szeretõ Anya-Földnek!

Szent-e számunkra a tiszta ivóvíz? Bárki, aki négy napra víz nélkül marad, szentnek fogja tartani az elsõ, életadó kortyot. Évrõl évre nõ a megmérgezett föld alatti vízerek száma. Jelenleg semmi módot nem ismerünk ezeknek a létfontosságú vízereknek a hatékony megtisztítására. Természetes kitisztulásuk pedig becslések szerint mintegy százezer évbe telik. És ennek dacára, évrõl évre, csak az Egyesült Államokban sok millió tonnányi mérgezõ mellékterméket zúdítunk a Föld vízkészletébe. Nagyvárosaink levegõje gyakran lélegezhetetlen, savas esõ hullik ránk az égbõl, és ha még ez sem elég, gondoljunk a nukleáris balesetek mindig jelenlévõ lehetõségére.

Hova vezethet mindez? Eckhart mester a XIII. századbeli, csodálatos szavú dominikánus pap, a Rajna-vidék nagy misztikusa írásaiban már akkor intette az emberiséget: a Föld szent, a Teremtõ megtisztítja minden méltatlan szennytõl-fájdalomtól, ha kell, akkor az ember szenvedése árán is. Nagyon valószínû prófécia. A Rajna folyót 1988-ban hivatalosan "halottnak nyilvánították", ökológiai rendszere tönkrement egy ipari baleset következtében, amikor ezer tonna vegyszer, ebbõl nyolc tonna tiszta higany zúdult a folyóba...

Mit tegyen, mit tehet az ember? Nincs más lehetõségünk, mint a cselekvés: mindenkinek a maga élet és munkaterén kell aktiválódnia. "Idiótának kell lenni, hogy az ember a tõle független változásban, pláne javulásban hinni tudjon, az olyan változásban, amelyben tevékeny része nincs." írta Hamvas Béla, és ismét milyen igaza van! "Mert csak egyetlen mû van, a megváltásé; aki nem ezt építi, rombol." Valóban, minden építõ kézre szükség van ebben a kritikus korban. A belsõ világát megismerõ ember megismeri, értékeli az õt körülfogó, csodálatosan gazdag fizikai világot, és azzal is tisztában van, hogy környezetének állapota szükségképpen tükrözi az emberiség lelkiállapotát. A kép pillanatnyilag kevés jóval szolgálhat. Átfestéséhez minden pár kézre szükség van!

Ha van egy darabka föld, amelyet magunkénak mondhatunk, mûveljük tiszta eszközökkel, sokasítsuk fáit, gazdagítsuk talaját. Egy régi zsidó anekdota jut eszembe, amelyben egy görbe hátú, vézna kis öregember nagy igyekezettel jókora gödröt ás egy facsemetének. Egy arra haladó fiatal férfi nézi egy darabig az öreg erõlködését, aztán megkérdi: "Mondja, bácsikám, mi a csudának erõlködik ezzel az ültetéssel, hiszen mire ebbõl fa lesz, maga már régen a föld alatt lakik..." Az öregember így válaszolt: "Amikor én gyermek voltam, lombos, öreg fák alatt nõttem fel. Ugyanezt akarnám az unokámnak is..."

Miniatûrnek tûnik egy ilyen egyszemélyes vállalkozás, de a mögötte rejlõ transzformáló energia félelmetes erõt képvisel. Aki úgy gondolja, hogy a mai, globális pusztulást ígérõ korban egy facsemetét a földbe dugni, és ettõl a világ jobbra fordulását remélni dõreség, annak számára van még egy történetem. Assisi Szent Ferenc egy napon a kolostor kertjében ásogatott, amikor két tanítvány megkérdezte tõle: "Mondd, atyám, mit tennél, ha most valaki a tudomásodra hozná, hogy holnap itt a világ vége?" "Tovább ásnám a kertemet" felelte Szent Ferenc.

Növények, állatok, körülöttünk élõ, lélegzõ szelíd tanítókká válhatnak, ha megtanulunk figyelni rájuk. Dr. Matthew Fox, a vízöntõi kor egyik szószólója, egy természetvédõ dominikánus pap, így fakadt ki az élõ természetbe gondatlanul vagy éppen meggondolt kegyetlenséggel beletaposó ember ellen: "A bálna 58 millió éve lakja földünket, az ember alig egymillió éve. Mikor tanulunk meg hallgatni az idõsebbekre?'

Mikor ébredünk rá, hogy a természetet nem leigázni, kihasználni vagy manipulálni kell, hanem együttmûködni vele, tanulni tõle, beilleszkedni isteni rendjébe? Õsi kultúrák életadó tanítása ez, amelyet most, a végveszélyt gyanítva mi is újra felfedezni vélünk. De mint minden spirituális tanítás, ez is csak úgy maradhat élõ, ha nem csupán olvasunk, vagy meditálunk róla, hanem aktívan beépítjük mindennapi életünkbe. Vissza hát a kertbe, legyen az bármilyen tenyérnyi, vegyítsük össze energiánkat a Teremtés örök erõivel.

Sir George Trevelyan, az angol Új Kor mozgalom egyik vezéralakja hitet tesz amellett, hogy nálunk magasabb intelligenciák léteznek, egy velünk párhuzamos dimenzióból figyelik a Föld sorsát, a meditáló ember kapcsolatot teremthet, segítséget kérhet tõlük. Másképpen fogalmazva: "Mi megfeledkezhetünk Istenrõl, de Isten sohasem feledkezik meg rólunk."

Ez a belsõ felfedezõ út szükségképpen egyszemélyes kirándulás. Vannak mégis kísérõk, és akadnak segédeszközök. Ahogy finomodik az egyéni energia, úgy rendezõdnek körénk oktatók, útjelzõk a következõ útszakaszhoz. Régi bölcsesség, hogy amikor a tanuló felkészült a következõ leckére, a tanító mindig megjelenik.

Milyen külsõ segítségre számíthat tehát az önismeret nehéz és veszélyes útján elinduló, rejtett énjével szembesülõ ember? A lelki fejlõdés elengedhetetlen kelléke az állandó, céltudatos olvasás. A nyugati világ könyvesboltjaiban roskadnak a polcok az újra fellelt, ismét igényelt régi misztikus filozófiák köteteitõl. Elfeledett, ilyen vagy olyan vallási, politikai okokból félretett írások friss kötésben és tûnnek el rekordgyorsasággal a boltokból. Remélem, ez hamarosan otthon is így lesz. A nyolcvanas évek legvégén láttam az "elsõ fecskéket" egy budapesti könyvesboltban, azóta tán több ilyen kötet is napvilágot látott.

Magam nagyon szeretnék két-három kötetet magyarra fordítani és az otthoni olvasó kezébe adni abból az anyagból, mely szerintem feltétlenül szükséges szerszám az önfelfedezést választó ember számára. Ezen túl tervezünk egy elõadássorozatot ugyanerrõl a témáról. Férjemmel együtt számtalanszor volt alkalmunk tapasztalni egy ilyen "lelki tanmûhely" transzformáló erejét. A csoportenergia imponáló erõ, felismerése, együttes használata pedig múlhatatlan élmény minden résztvevõ számára.

A könyvek mellett elõbb-utóbb feltûnik a szellemi vezetõ alakja is. A tanuló megváltozott, finomuló lelki vibrációja tévedhetetlenül odavonzza a lelki rezgéseket felfogó, azokat továbbfejleszteni hivatott tanítót. Azt mondják, a jó tanító olyan, mint a tûz: ha túl közel mégy hozzá, megéget, ha túlságosan távol ülsz tõle, elvész számodra az éltetõ meleg. Százszorosan így van ez a lelki tanítómester esetében. Itt a tanító csak útmutató lehet, az ösvényt mindig egyedül tapossa a diák. A kapcsolat folyamán elõfordulhat a szerepcsere is, a diák bukkan olyan tájra, ahol még mestere nem járt, fejlõdése hirtelen lelki vezetõje fölé lökheti, tanítványból mesterré avathatja a tanulót. Ez a kettõsség jellemzõ a transzformációs terápiára is, amikor a páciens és a terapeuta egymást segíti elõre a sokszor fájdalmasan nehéz, feltöretlen ösvényen.

Dél-Afrikában töltött éveim alatt összehozott a sors egy idõs német orvossal, aki jószerével egy szál maga dolgozott egy kihalóban lévõ, elképesztõ körülmények közé kényszerült nomád törzs egészségügyi ellátásán. Gazdag magánszemélyek adományaiból tartotta fenn parányi állomását, vett gyógyszert, mûszert, vitaminokat, aztán verte az írógépet újabb segítségért, mert soha semmibõl nem volt tartaléka. Két hétig vakációztam a közelben, akkor - még magamnak is tisztázatlan okokból - elhatároztam hogy otthagyom városi hivatalnoki állásomat, és eljövök ide az öreg mellé titkárnõnek-nõvérnek-asszisztensnek. Nyilván már ekkor jelezte magát a jövõm, de még nem tudtam olvasni a jeleket. Másfél évig dolgoztunk együtt, egészen addig, amíg öreg barátom egészségi állapota lehetetlenné tette számára az afrikai klímában való további tartózkodást. Elmesélhetetlen másfél év volt. Azért írtam itt róla, mert a késõbbi életem szempontjából döntõ élmény volt ez az idõszak. Ekkor találkoztam életemben elõször a testi-lelki ereje végsõ határáig feszített ember hihetetlen belsõ tartalékaival, a lélek abszolút szuverenitásával a fizikai körülmények felett.

Ideje nagy részét a gyermekek kezelésére fordította a doktor. Számtalan esetben a gyerek már olyan állapotban került a keze közé, hogy bármiféle kezelés, terápia reménytelen volt. Ilyenkor letérdelt a beteg mellé, két tenyerét a mellkasra fektetve, szemét lecsukva jó néhány percig mozdulatlan maradt. Többnyire olyan kimerült volt maga is, hogy a lehunyt szemmel töltött pár tétlen perc számára is csak pozitív hatású lehetett. De történt ilyenkor valami más is, mert sorozatosan elõfordult, hogy a beteg állapotában orvosilag teljesen megmagyarázhatatlan pozitív fordulat állt be, a gyerek életben maradt, sõt lassan felerõsödött.

Évekkel késõbb, már amerikai tanulmányaim idején találkoztam a kézrátétellel való energiaátvitel fogalmával, a pozitív emberi energia szinte korlátlan potenciájú gyógyító erejével. Rögtön megvettem a két legjobb kötetet, és elküldtem öreg barátomnak Európába. "Ki hitte volna!" válaszolt lakonikus rövidséggel. Nem volt fecsegõs természet. Számomra viszont a testenergiákkal való gyógyítás örökre egy poros, koszos éhes afrikai falut jelent, És egy fáradt, erején felül aktív, sovány kis öregember két kezét, amelyben ez a titokzatos erõ a szemem elõtt manifesztálódott. A spirituális tanító soha nem kíván befolyást gyakorolni tanulójára. Tisztában van azzal, hogy semmi olyan tudást nem adhat diákjának, amit az eredendõen, bár felismeretlenül, magában nem hordozna. Egyetlen szerep a jelenlét, a szelíd útmutatás, az értõ és szeretõ kíséret lehet a viszontagságos és végtelenül izgalmas úton. Bárki, aki ennél többet állít nem igazi lelki tanító.

Öt esztendeje, hogy megismertem egy kanadai anglikán lelkészt, aki csaknem egy évig tanítóként kísért az én belsõ utamon. Szemre teljesen átlagos, kissé elhízott, rövidlátó, csendes beszédû férfi, aki azonban hipnotikus transzban hihetetlen erõknek lesz a csatornája. Keresztnevemen kívül semmit nem tudott rólam az elsõ találkozáskor, mégis bámulatos biztonsággal tárta fel legbelsõbb gondolataimat, leírta ismétlõdõ álmaimat, magamnak is megfoghatatlan terveimet.

Sõt, ezen túllépve, azt is pontosan megmagyarázta, honnan, milyen múltbeli egzisztenciák távolából maradtak rám ezek a befejezetlen életfonalak, miért törekszem olyan logikátlan hevességgel jelenbeli összekötésükre. Pontosan körvonalazva elém rajzolta nemcsak a magam, de férjem és két gyermekem jövõjét is, múltbeli, messzire nyúló karmikus kapcsolatok továbbfejlõdését. A tõle kapott kép, mind a múltról, mind a jövõrõl, nagyon mélyrõl ismerõs volt számomra. Lelkendezõ hálámat és további kérdéseimet azonban elhárította. Arra intett, ne keressem többé az információknak ilyen rendhagyó forrását. Õ a maga részérõl nem kíván többé ilyen útmutató szerepet játszani az életemben. A további asszisztencia csupán az én képességeim kifejlõdését hátráltatná. Bogozzam csak magam tovább a szálakat, hiszen pontosan tudom, mit kell tennem.

Igaza volt. Az õ segítségének köszönhetem, hogy a meditáció csendjében meg tudtam idézni belsõ tanácsadómat, aki ebben az életben mellém szegõdve intenzíven figyeli és segíti fejlõdésemet egy másik, számomra nagyrészt még feltáratlan dimenzióból. Az energia, amely meglátogat, esetenként olyan erõs hogy férjem, ha jelen van, nemcsak megérzi a jelenlétét, de pontos személyleírást is ad róla.

Jó példa ez arra, mennyire nem rendkívüli dolog két azonos hullámhosszon élõ rokon léleknek az ilyen fokú összehangoltsága. Férjemmel elsõ találkozásunkkor észleltük, hogy be tudjuk fejezni egymás mondatait, hogy a közös frekvenciának olyan skáláján mozgunk együtt, amely számos, együtt eltöltött élet folyamán alakult ki. Különös találkozásunk, összekerülésünk, mely ismerõseink, barátaink számára nemcsak veszélyes, de logikátlan õrültségnek tûnt, számunkra ki nem mondott beteljesedése volt egy nagyon régen elhatározott és elfogadott lehetõségnek. Együtt eltöltött tíz esztendõnk nemegyszer bizonyította már ezt az igazságot. Közös utunk, munkánk, gyermekeink megjelenése, mind egy régen elkezdett szõttes szálait fogja össze és feszíti rá a jövõ szövõszékére.

Beszéljünk most arról, hogyan viszonyul testünk ezekhez a belsõ "földrengésekhez". A lelki transzformáció folyamatának milyen fizikai tünetei vannak? Magánkozmoszunk sötét vegykonyhájában ugyan milyen reakciókat szül a lelki energia hosszú szendergés utáni ébredése?

A nyugati civilizáció hagyományosan mostohán bánt és bánik bizonyos szempontból ma is az emberi lény fizikai komponensével. A görögök, rómaiak még adtak neki némi tiszteletet, szépségét márványba rögzítették, meztelenségét természetes büszkeséggel mutogatták. A középkortól azonban rájárt a rúd a corpus humanumra. A nyugati uralkodó vallások a bûn melegágyának tartották hús-vér valónkat, megalázandó, leigázandó ellenfélnek a tiszta lelkiségért folyó szakadatlan és többnyire reménytelen küzdelemben. A mai modern világ túllépett ezen a látásmódon, inkább hajlik a keleti filozófiák személete felé, amelyben a test a lélek, a lényeg rendszeresen levetett kagylóhéja, de mindenképpen az emberi szellemiség-lelkiség harmadik, egyenrangú, elválaszthatatlan komponense.

A holisztikus orvostudomány, a holisztikus világkép hídnak tekinti a testet a látható fizikai és a számunkra ezen a ponton láthatatlan, éteri világok között.

A reinkarnáció hitrendszere a lélek hús-vér alaprajzának tekinti a testet, amelyben a fizikai vonások legapróbbja is a ciklikusan ismétlõdõ életidõk pontos és értõ szemmel világosan olvasható lenyomatait õrzi.

Edgar Cayce különösen sokat foglalkozott az egyes betegségek vagy az azokra való hajlam karmikus összefüggéseivel. Szerinte a fizikai test karmája épp olyan valós, mint a csoportos vagy éppen nemzeti karma. Nem véletlen tehát, hogy milyen fiziognómiával rendelkezünk, vagy hogy hová, milyen faj, nép törzs tagjának, melyik ország polgárának születünk. A fizikai test kialakulása végtelenül precíz és céltudatos törvények szerint megy végbe. Ezekkel a törvényekkel egy bizonyos, magasabb tudatszinten valamennyien tisztában vagyunk, hiszen megalkotásukban döntõen közremûködik a mi egyéni, szabad akaratunk is. Az egyes életidõket takaró és elválasztó fátyol csupán azért alakult ki az évezredek folyamán, hogy a Teremtõtõl egyre távolabb szakadt emberiség folyton satnyuló, felkészületlen lelki vezetékeire rá ne szakadjon a magas feszültségû tudás: kik voltunk, mivé lettünk.

Manapság, a globális ébredés idején az emberi test is új szerephez jut. Tudományos keretek között folyik az emberi energiatér, az aura tanulmányozása, az ember és ember közötti energiaátadás orvosi, lélektani és szociológiai vonatkozásainak kutatása. Figyelünk a testünkre, mint soha eddig, mint ahogy új módon figyelünk a bennünket körülvevõ világra is, és mindezt merõben más alapokon tesszük, mint eddigi történelmünkben bármikor.

Hipnózis alatt végzett kísérletek bebizonyították, hogy nem csupán egyes életfolyamatok, mint a légzés, a vérnyomás, a metabolizmus, a fehérvérsejt-aktivitás, de akár egyetlen sejt állapota is befolyásolható a mélytudati energiák mozgósításával. Ebbõl nemcsak az következik, hogy a testi funkciókban beállott bármilyen zavar saját belsõ erõinkkel korrigálható, azaz, népiesen mondva, mindenki magában hordja az orvosát, hanem egy ennél sokkal messzebbre mutató következtetés is: minden fizikai zavar, rendellenesség, amely megbontja a test egyébként bámulatosan harmonikus rendszerét, tehát minden betegség valahol a mélytudat régióiban kezdõdik! A test ilyen koncepcióban nem más, mint egy készséges jelzõrendszer, amely önmaga belsõ harmóniáját megbontva üzen nekünk: valami nincs rendben, korrigálásra vár belsõ tájainkon.

Manapság, amikor a holizmusnak, vonakodva bár, de teret enged a hagyományos orvostudomány, vagyis az orvos, vonakodva, szakmai idegenkedéssel, nyomkodni kezdi a fizikai betegségtünettel jelentkezõ beteg lelki rugóit, rendkívül szignifikáns kapcsolatokra kénytelen felfigyelni. Egyik példa erre a közelmúltban publikált megállapítás, hogy a rákban szenvedõk lelki profiljában riasztóan sok az azonos vonás. Eszerint vagy a kifelé folyton mosolygó, minden indulatot magába nyeldesõ, örökösen másoknak alárendelt személyiség belsõ robbanása a rák, vagy pedig az élet problémáiba tehetetlenül elmerülõ, igazi belsõ reménytelenséggel, kétségbeeséssel küzdõ emberé, aki végül is megteremti magában a halálos bajt, számára egyetlen kiutat az útvesztõbõl. Nemrég került a kezembe egy szívspecialista könyve, amelyben leírja: õ minden szívrohamot szenvedett betegétõl megkérdi, miért is határozta el magát erre a szívrohamra? Miért volt szüksége erre a betegségre? Az elsõ meghökkenés múltával a betegek kilencven százaléka valós okokat tud felsorolni, amiért testében a szívbetegség megérlelõdhetett.

A vízöntõi ember tehát új szemmel nézi testét, új szerepet oszt izom-, ideg-, mirigyrendszerének. Tisztában van azzal, hogy a lélek teljes mértékben ura a fizikai testnek, ugyanakkor azt is tudja, hogy a test kondíciója döntõen befolyásolja az energia-erõterek potenciáját. Egy egészséges, ruganyos, kívül-belül tisztán tartott test jobb vezetõje az energiáknak, mint az elhanyagolt, számításba sose vett fizikum. A mostohán kezelt, betegségeket produkáló test viszont mindig tanúságtétel a lélek közérzetérõl.

Ahogy a meditatív ember figyelni kezd gondolatvilágára, úgy lesz megfigyelõje, pozitív gondozója "hordozórakétájának", amely jól szolgálhatja õt, ha képes felismerni és érzékelni fontos szerepét hármas énje keretein belül. Ilyenformán az "ép testben ép lélek" filozófiáját lassan felváltja egy mélyebb felismerés, nevezetesen az, hogy ha a belsõ, lelki fronton bajok vannak, ugyan hiába szedünk vitamint, gyógyszert, tornászunk napi rendszerességgel, a negatív energia újra és újra felszínre tör betegség formájában. Ugyanez a megfigyelés érvényes az úgynevezett szenvedélybetegségekre is. Az alkohol- vagy drogmánia csak úgy hagyja el végképp a pácienst, ha lelki okait feltárják, megszüntetik. Máskülönben bármiféle terápia csak részleges vagy idõleges javulást adhat.

Ahogy elindulunk a belsõ úton, lelki életünk ápolásával testi mivoltunk is döntõen átalakul. A test készséggel szolgálja belsõ megújulásunkat, a precíz programmal dolgozó legparányibb sejt is jótékonyan részesül a megváltozott életerõ-energia pozitív, regeneratív hatásából. Ahogy a misztikusok fogalmazzák: a test "könnyebbé" válik minden sejtje megtisztul, megtelik új, villogó, napról napra érzékelhetõbb vitalitással. Változásokat észlelünk magunkon: csökken a táplálék iránti igény, mást és máshogyan eszünk, mint eddig. Több idõt töltünk a szabad levegõn, napfényben, víz közelében. Valahol ösztönösen megérezzük, hogy ezeknek az elemeknek életadó kozmikus energiája éppúgy táplál, mint a napi három étkezés. Az ételeink könnyebbé válnak; van, aki teljesen lemond a húsról, zöldségen, gyümölcsön él, rendszeres böjtökkel tisztítja tovább szervezetét. A rendszeres, párnapos böjt maga is jótékony varázslat, a toxinoktól megtisztuló test szinte szárnyra kap velünk, kristálytiszták lesznek a gondolatok, még öt érzékszervünk képességei is mintha hatványozódnának. Kevesebb alvással, pihentebben ébredünk, élénk, tisztán megõrzött álomanyaggal éber tudatunkban. Megsokasodnak meditációs élményeink is - ahogy egy páciensünk egyszer megfogalmazta: "Nem is tudtam, hogy ennyire is lehet élni!"

A magunkra szabott böjt után az étel új élménnyé válik. Óvatosan, lassan, és állandó odafigyeléssel kezdünk ismét táplálkozni. Megint csak finomult ösztönünk parancsa., hogy ne nehéz, fûszeres húsokkal éljünk, hanem a napon, természetes közegben felnevelt energiadús zöldség, gyümölcs kerüljön elsõsorban megtisztult keringésünkbe. Ma újra hódít a vegetarianizmus, csökken a tartósított-fagyasztott ételek vonzereje a friss étkekkel szemben.

A naponta meditáló, magasabb tudatszintjeit egyre jobban megismerõ és tisztelõ ember a testének is megadja a kijáró megbecsülést. Az egészséges forrásokból születõ, pozitív energia az ember mindennapi életét-munkáját transzformálja.

Munka és fogyasztás

Egy angliai 18-ik századi falusi templom falán olvasható a következõ felirat:

"A látomás munka nélkül álom csupán,

A munka látomás nélkül unalom,

A látomással telt munkában rejlik a világ reménye..."

Hogyan is áll a mai modern ember a munka gondolatával? A technokrácia magas fokán álló társadalmakban az emberek óriási többségének munkahelye egy gépzúgásos, személytelen csarnok, ahol napi nyolc-tíz órán át mechanikusan ismétlõdõ mozdulatokat végez a dolgozó. Nem csodálható hát, hogy a munka társadalmi kötelezettséggé, anyagi szükségszerûséggé silányul, élesen elválva a napi pihenés, szórakozás tevékenységétõl. Ha a ma átlagemberét megkérdik, mi lenne szára a földi mennyország, a válasz majdnem mindig egyforma: véget vetni a kötelezõ munkának, az anyagi függõségnek, teljes tétlenségben vagy szórakozásainak élve tölteni napjait. A jóléti társadalmakban szüntelen az ösztönzés, mindenki azért dolgozik egyre többet, hogy még több tulajdonnal bírjon, hogy még több pénzt keresve végre azt tehesse, amihez igazán kedve van. Voltaképpen visszafelé él, erejét megfeszítve dolgozik, hogy egyre jobb anyagi helyzetbe jutva egyre jobban megközelítse az elõtte lebegõ célt: a belsõ megelégedettséget. Valójában elõször a belsõ harmóniának kell kialakulnia ahhoz, hogy ennek tükrében meglássuk: hol is van ránk igazán szükség, hol használhatunk a legtöbbet a társadalomnak. És itt valahol, ebben a képletben elsikkad a nagy ösztönzõ, a pénz jelentõsége is.

Nagyon nehéz ma így gondolkodni. Nehezebb, mint a múltban bármikor. A fogyasztói társadalmak a legrafináltabb pszichológiai eszközökkel csábítanak az állandó vásárlásra, naponta új meg új ösztönzõket himbálva az orrunk elõtt. Ehhez járul még az emberi önkép ügyes kiszínezése, mely szerint valamiképpen jobb, szebb, nõiesebb/férfiasabb, de mindenképpen "belevalóbb" leszel, ha a kínált árukat késedelem nélkül magadnak követeled. Amennyiben kilógsz a sorból, nem kívánod követni az áradatot a legközelebbi áruház mozgólépcsõi felé, úgy számodra sem késik az üzenet. Szomszédaid, munkatársaid, barátaid furcsállva, talán rosszallóan is figyelnek, netán aggódnak is érted, nem illesz bele a képbe, nyugtalanító vagy, irritáló, és valamiképpen gyanús is.

A divat persze rohanva cseréli színeit-formáit csak gyõzzük követni sebes áramlását. Manapság a divatot egy sokkal elegánsabb szóval illik helyettesíteni: életstílus. Egy magasabb életstílushoz ilyen és ilyen kellékek tartoznak; aki ezeknek nincs birtokában, az vitathatatlanul alulmaradt, kudarcot vallott, akár bele se nézzen a tükörbe. Persze arról kevés szó esik, hogy az életstílus mögött valahol egyszerûen elsikkad az élet, és marad a stílus, melynek idegesítõ állandótlansága borotvaélen táncoltatja izzadó híveit. Valahol lemarad az ízlés is, lényegében az ár válik a felsõbbrendûség kritériumává. Magyarán mondva: ami drágább, az nemcsak jobb, de szebb is!

Egy-két évtized ebbõl az erõltetett ütemû táncból aztán kiéget mindent az ember belsõ világából, jön a válság, az összeroppanás, többnyire akkor, amikor a csúcson van a versenyzõ, elért, kipróbált, megvett mindent, amit a társadalomban elfoglalt helye megkövetelt. Csak éppen nincs semmije. Üres, kiégett, a fuldokló pánikos félelmével markolászik maga körül valami konkrétum után, amit felmutathatna, mint idõtálló, értelmes eredményt: csak éppen sehol nem talál ilyet. Ez a válság, amely aztán felszínre hozza a mélytudat erõtartalékait, és gyûjtögetõ, mániákusan fogyasztó, versengõ emberünk akarva-akaratlan kiszáll a versenybõl, rálökõdik a hazavezetõ ösvényre.

Pácienseink nagy része kerül ki a nagyon jó módú, minden luxust megkóstolt, minden diadalt learatott "sikeres emberek" közül. Becsületükre legyen mondva, többnyire igen jó tanulóknak bizonyulnak, készséggel nyúlnak a feléjük dobott mentõöv után, szinte azonnal észlelik: gondosan felépített egzisztenciájuk, anyagi felsõbbrendûségük vékony olajfolt csupán a látnoki bölcsesség óceánján.

A Vízöntõ embere számára a munka mozgó meditációvá válik, a szeretet kézzelfogható fizikai bizonyítékává. Bármilyen tevékenység, legyen az a legegyszerûbb fizikai munka, lélekkel végezve spirituális nevelõeszközzé válik. Annak felismerése, hogy a legjobb tudással, szeretettel, törõdéssel áthatott tevékenység óriási pozitív erõteret létesít, csak most van kialakulóban.

Vannak olyan buddhista kolostorok, ahol nem engedik fazekai mellé a rosszkedvû, valamiért mérges szakácsot, nehogy negatív energiáit az általa elkészített étellel átadja társainak, nehogy mérgével "megmérgezze" õket! Nevetséges? Cseppet sem az. A kelletlenül végzett, kikényszerített munka mindig magán viseli a negatív energia jegyeit. Szerencsére ennek az ellenkezõje is igaz. Ilyen megvilágításban a munka válfajainak megkülönböztetése felesleges. Egy jól megvarrt cipõ, egy gonddal stoppolt szvetter éppolyan ragyogó teljesítmény, mint egy frissen felhúzott felhõkarcoló. Manapság túl sokat élünk a fejünkkel, keveset az egész testünk bevetésével. Kalkulátorok fölé görnyedõ, komputerek villogó ernyõjétõl kábult nemzedékünk rég elfeledte a szabadban végzett munka, a favágás-vízhordás tápláló örömét.

Gyors ütemhez szokott, minden kényelmet azonnal követelõ mohóságunk persze megpróbálkozik az önkeresés belsõ útjának lerövidítésével is. Okos gépekhez, hadseregnyi segédeszközhöz láncolt tudatunk ott keresi a mankót, ahol legfeljebb buktatóra lelhet, rosszabb esetben mozgásképtelenné válhat. Aki pszichotropikus drogokkal kísérletezik, veszélyes játékba fog. Az LSD és hasonló hallucinogén drogok hatására valóban megnyílik a szupertudat, valóban beutazhatunk soha nem látott vagy sejtett realitásokat. De a rövid csoda eksztázisa után a visszatérés majd mindenki számára sötét, elviselhetetlenül üres valóságot mutat. Nyilvánvaló, hogy a struktúrát és belsõ fegyelmet nélkülözõ élmény nem vezethet a tudatszint tartós megemeléséhez, hanem intellektuális zavart, sürgetõ, destruktív impulzusokat, fizikai, idegrendszeri rombolást eredményezhet. A modern ember ezen a téren is újonc, szemben a peyote gombát rágó indián sámánnal, aki pontosan ismeri segédeszközei hatását, és akinek a magasabb tudatállapot sosem végcél, hanem lehetõség az ezoterikus tudás közvetítéséhez, embertársai szolgálatában.

Mindennapi munkánk becsülete pontosan tükrözõdik lelki munkálkodásunk terén. Kölcsönhatásuk azonnal megmutatkozik, ahogy ismét örömmel fordulunk a fizikai erõfeszítések felé, a szabadban végzett munka, kezünknek élõ anyaggal való intim kapcsolata kiválóan alkalmas a meditatív állapot felébresztésére. Tehát fát hasogatunk, vizet hordunk, kezünket rég elfelejtett munkamozdulatokban próbálgatjuk. Élvezettel, kényszer, vagy sürgetés nélkül, valami belsõ biztonsággal dolgozunk, ismét igazán dolgozunk. Terápia ez a javából, hiszen mások szolgálatára lenni annyi, mint saját életünket építeni.

Azt mondják, amikor Szókratész egyszer végigsétált az athéni piactéren, így kiáltott fel: "Mennyi minden, amire nekem semmi szükségem nincs!"

Micsoda végtelen gazdagság volt az övé! Mintha a Vízöntõ embere egyszerre megértené Szókratész elragadtatását. Tétován, majd egyre biztosabb léptekkel halad a befelé vezetõ úton, melynek két oldalát egyre több elhajított, felesleges teher szegélyezi. A lelki élet kultivációja megköveteli anyagi egyszerûséget. Apránként hát lefoszlik rólunk a sok státusszimbólum, szerzett javainkat bõ kézzel szórjuk el a megpillantott lényeg idõtlen fényében. Hamvas Béla azt írja a lélek a tízezer bõrû tûz gyermeke: ahány kérget lehántunk róla, annál nagyobb a forróság, közelebb a lényeg.

Nem könnyû utat járunk, de van-e számunkra más út?

Az emberi akarat potenciális határait senki sem ismeri, csupán gyengeségei ismerõsek. A tulajdon belsõ tájait kutató ember egyik elsõ leckéje ennyi: önmagunkon kívül igazán senki sem árthat nekünk. Egyetlen félnivalónk maga a félelem.

Gondolatok

"Egészségünkre elõbb-utóbb károsan hat, ha nap nap után az ellenkezõjét mondjuk annak, amit érzünk, ha meghajlunk azok elõtt, akiket megvetünk, és örvendezünk annak, ami nekünk csak nyomorúságot hozhat. Az idegrendszer nem kitalált mese, hanem szerves része a fizikai testnek. A lélek azonban igazában a kozmosz lakója, a testben csak úgy ül, mint fog a szájban. A rajta elkövetett erõszak egy bizonyos ponton túl visszaüt."

Boris Pasternak

"Éhezem és szomjazom, ínségben vagyok. Várakozom. De már nem vagyok hajlandó befogadni mást, csak a legmagasabbat."

"Az együgyûséget választom. Ez az egy ügyem van, ez az egyetlenegy."

Hamvas Béla

Tanúságtétel

Eddig az üzenet, átadtam. Hozzátenni nincs értelme, csak felhígítaná az anyagot. Elvenni belõle, ez a kritikusok dolga.

Még egyszer megismétlem: amit itt leírtam, nem dogma, hanem egy megrendítõen új gondolkodásmód, mely semmiképpen sem kívánja sérteni bárkinek egyéni meggyõzõdését, vallásos érzését. Gazdagítani, kiegészíteni kívánja inkább a már kialakult belsõ hitvilágot, ön- és világképét. Akinek ilyen igénye nincs, az leteszi ezt a könyvet, és a tartalom rövidebb-hosszabb idõ múltán feledésbe merül majd. Akiben visszhangot vert, amit olvasott, az tovább lép majd az úton, megleli a következõ könyveket, tanítókat.

Valóban születõben van a Homo Noeticus, az új, "lelkes" ember? Vagy valamennyien egy különös, precedens nélküli tömeghisztéria áldozatai lennénk? A választ mindenkinek egyénileg kell megtalálni. Kétféle ember él ma a Földön: aki érzi, tudja - és aki nem akarja tudni.

Tizenöt esztendeje, hogy elindultam az önmegismerés útján. Ekkor már - javíthatatlan könyvkukac lévén - több száz ezoterikus témájú könyv sorakozott a polcomon. Eljött az ideje, hogy az olvasottakat átültessem a gyakorlati, mindennapi életembe. Fogalmam sem volt, hogy mire vállalkozom, és így volt ez jól. A fátyol, amely a magasabb realitásokat takarta avatatlan szemeimtõl, igazi kegyelem volt. Amit az úton kaptam, nem kiváltságos kevesek ajándéka, hanem minden földi ember öröksége. Mindössze akarni kell, és a miénk. Amit ebben a rövid bemutatkozásban leírtam, igaz. Azokhoz szól, akik lényükben valahol felismerik ezt az igazságot. Olvasás közben egy olyan hang szólal meg bennük, amely eddig ritka suttogással jelezte csak létét.

A célja, reménye ennek a könyvnek az, hogy ez a suttogás egyre hangosabbá váljék, amíg visszhangzik tõle a földkerekség...

Viszonylag fiatalon jutottam el arra a pontra, amikor a körülöttem zajló élet, minden szabadsága, változatossága, és anyagi bõsége ellenére hiányérzetet szült bennem. A politikai-szellemi elnyomásból való szabadulás, a nincstelenségbõl való kilábalás csak rövid idõre altatta el az igazi belsõ igényeket. Jelentkezésük törvényszerû volt, még akkor is, ha az adott pillanatban számomra egy általános belsõ krízist eredményeztek. A "semmi sem elég" betegségét véltem felfedezni az érthetetlen, látszólag alaptalan lelki szomjúságérzet mögött. Jó ideig minden energiámmal küzdöttem is ellene, jól bevált racionális érveimmel csaptam rá a fedõt belsõ fortyogásomra. Aztán egy áldott pillanatban - akkor már nagyon közel a mélyponthoz - feladtam a harcot. Testben és lélekben átadtam magam a belsõ impulzusoknak, melyek olyan nyilvánvalóan erõsebbek voltak nálam. Így tettem meg az elsõ lépést azon az úton, amelyen azóta is járok.

A felszabadult energiák hihetetlen erõt ruháztak rám, megváltozott erõterem pedig azonnal körém hívta és rendezte a rokon vibrációkat: megjelentek mellettem az elsõ tanítók, érteni kezdtem újra forgatott könyveimet. Szerencsés voltam, mert számomra soha nem volt probléma egy magasabbrendû, a mi fizikai világunknál teljesebb realitás lehetõsége, igazi kerékkötõm az elsõ idõkben a görcsös igyekezet volt. Amint ez feloldódott, sokáig a teljes belsõ csend, a várakozás idõszaka következett. Késõbb ez a csend megtelt tartalommal, szereplõkkel, ezeknek szavakba foglalása sem akkor, sem ma még nem lehetséges számomra. Okkal van ez így, többek között azért, mert ezeket az élményeket mindenkinek egyedül kell megélnie ahhoz, hogy hitelük legyen. Minden próbálkozás, leírás, képzelet árnyéka lehet csupán a valódi megjelenéseknek. Semmiféle garancia nincs arra, mikor, hogyan és miféle élményanyaggal nyílik fel a harmadik szem, a pszichikai látás szerve. Azt viszont megígérhetem, hogy aki nyílt szellemmel, az analizálás intellektuális kényszerét elvetve, bizalommal indul el, mindig megtalálja, amit keres.

Az egyik leggyakrabban megfogalmazott kérdés a belsõ út kapcsán így hangzik: miért nem tudunk semmit emberi létünk mélyebb titkairól, a születés és a halál határmezsgyéjén kívül?

A kérdést egyszerûen át kell fogalmazni, hogy kezünkbe adja a megoldás kulcsát: hogyan tehetünk szert erre a rejtett tudásra? Mit kell tennünk azért, hogy ez az elveszett tudás ismét birtokunkba kerüljön? A meditáció helyes és rendszeres gyakorlása mindenki számára megnyitja az utat.

A kezdõ meditáló legnagyobb félelme a "realitástól" való elszakadás. Saját bõrömön tapasztaltam a valóságérzetünket végsõ határig feszítõ, döbbenetesen éles, de számunkra mindenféle logikát megcsúfoló élményanyag okozta félelmet. Erõpróba ez, az elsõ kihívás a továbbfejlõdésre. A belsõ reflexiókban kiteljesedett látásmód mindennapi életünket hihetetlenül gazdaggá teheti. A megváltozott perspektíva óriási teret nyit elõttünk, bekalandozásához kevés az élet. Aki önmagával ismerkedik, önértékérõl megkapja az elsõ igazi információkat, öntudatosabb lesz, optimistább. Nem is tehet mást. A felfedezés, hogy jelenlétünk a fizikai világ keretei között átmeneti, fejlõdési lépcsõfok csupán, amelyet mi szabtunk ki magunkra egy magasabb tudás állapotában, ez a felismerés megszabadít az emberi faj õstípusú félelmeitõl. Szabaddá válunk!

Szabadságunk elsõ jele a materiális dolgoktól való fokozatos oldozkodás. Úgy vetjük le magunkról a szerzési vágy, a gyûjtés-halmozás, a birtoklás kényszerét, mint kígyó a régi, kinõtt bõrét. Elsõ hallásra paradoxnak tûnik, de ez a szabadság, az egyéni lélek szuverenitásának tudata egyben véglegesen össze is köti sorsunkat az egész emberiség földi végzetével.

Az egyre erõteljesebben jelentkezõ reinkarnációs élmények megértetik velünk, hogy sokkal többrõl van itt szó, mint az egyéni érvényesülés és közösségi érdek viszonyáról. Arról van szó, hogy amíg egyetlen ember is éhezik, addig számunkra is illúzió a jóllakottság. Így születik meg a Homo Noeticusban, minden kényszer nélkül, a legvalóságosabb társadalmi felelõsségtudat. Mindannyian élõ, nélkülözhetetlen részei vagyunk a nagy Egésznek, múlt, jelen és jövõ karmikus szövetében egyetlen szem hiánya is felbonthatja az egész mintát. Megint, mint a könyv folyamán már annyiszor, Hamvas Béla segít ki villogóan tiszta megfogalmazásával: "A léleknek nincs, és nem is lehet teljes üdve, ha van egy, egyetlenegy, aki elkárhozott. Nincs és nem lehet békéje senkinek, amíg van egy, egyetlenegy, aki szenved."

Azt mondják, aki imádkozik, az Istennel beszélget, aki meditál, az Istenre hallgat. Mindkettõ alapvetõ lelki tevékenység, mindkettõ hatalmas erõket mozgósít. Az egyházaknak nem kis gondot okoz az Új Kor filozófiája. De csak az egyházaknak mint politikai-hatalmi szervezeteknek, és nem az egyéneknek, akik többnyire nagyobb nehézség nélkül összehasonlítják vallásuk dogmáit az õsi misztikumok valahol mélyrõl nagyon ismerõs tanításaival.

Az Edgar Cayce Alapítvány hagyományosan húsvétkor tartja nemzetközi kongresszusát. Az 1990. évi gyülekezés címe/mottója: "Újraszületés és Feltámadás" volt. A megnyitó beszédet egy katolikus pap, a teológia professzora tartotta, elõadói között szerepelt Raymond Moody és Elizabeth Kübler-Ross. Ez a két név ismerõs a magyar olvasóknak, mindkét szerzõ könyvét megleltem az 1989-es budapesti könyvpiacon.

A mi hazánk, Magyarország ma óriási nemzeti sorsforduló küszöbén áll. Hogyan építhet jövõt a tízmilliónyi, lelkileg megtépázott, kiábrándult, cinizmusra szoktatott, évtizedekig a materializmus sovány táplálékán tartott ember a hirtelen támadt, kavargó vákuumból? A szellemi-lelki, a morális igazság és lassan a mindennapi kenyér kínzó hiánya, ugyan mennyi erõt hagyott az újrakezdéshez? Többet, mint gondolnánk. Csupán ott kell keresni rejtett tartalékunkat, ahol mindig is rejtõzött: az emberi lélek mélyén. Egy megváltozott látásmód a legnagyobb tragédiából (legyen az egyéni vagy nemzeti) kovácsolhatja a legmagasabb rendû transzformációs erõt. Ezt kívánjuk mi teljes szívünkbõl, ehhez kívánunk segítséget adni minden erõnkbõl minden hazánkfiának.

Búcsúzom most, köszönettel a türelemért, figyelemért, a sokak számára bizonyára idegen gondolatok legalábbis idõleges befogadásáért. Nemsokára ismét otthon leszünk, élet- és munkaterünket áthelyezzük oda, ahol ma olyan óriási szükség van a lelki energiák felébresztésére. Örömmel veszünk részt ebben a nagy munkában, ha igény van tudásunkra, segítségünkre. Ajtónk nyitva áll mindenki számára, aki velünk kíván dolgozni.

Zárókõnek hadd írjam ide a Legnagyobb Mester kétezer éve reánk hagyott tanítását, örökké idõszerû üzenetét:

 

"Ismerd meg az igazságot, és szabaddá válsz."

Szép ez a világ.De komolyan.És milyen jó, hogy szerethetünk.Jó mert az ember esélyt kap egy boldogabb életre..napersze.Pláne ha megtalálja egymást zsák meg a foltja.Mert tudjátok, szeretni egyszerű..sőt..szeretni könnyű.Csak behunyod a szemed..átengeded magad az érzéseknek, megnyitod a csakráid és hagyod, hogy egyé váljon veled a világmindenség..meg a többi ilyen "baromság".Szóval szeretni könnyű..mert az jön.Elengedni?Na igen.Az kemény dió.Amikor valakit nagyon szeretsz, meghalsz érte és egyébb jelzők..és mosolyogva vagy sírva..hisztizve vagy látszat nyugalommal..de el kell engedned.Mert aki igazán szeret valakit az elengedi, ha ő menni akar.Nincs mese..és az emberek gyakran menni akarnak.Mindegy, hogy a túlvilágra vagy csak a legjobb barátod karjába..a lényeg, hogy nem veled lesz azután..és senkit sem vigasztal akkor túlságosan, ha ezoterikus szemléletű az illető, hogy még úgyis találkoznak..ha meg nem az..akkor meg végképp nincs ami vigasztalja, azon kívül, hogy a másiknak jobb ott.Mert milyen szép dolog az önfeláldozás..nemes cselekedet ehhez kétség sem fér hozzá.Ilyenektől lesz talán a világ jobb..de aki ezt megteszi annak mi lesz a jutalma?Lesz persze..főleg ha nem törik ettől össze.

De a végén remélhetőleg minden jóra fordul..megismerkedünk valakivel aki tényleg minket akar..akit persze valakinek előtte el kellett engednie, hogy hozzánk jusson..és nem akar egyhamar elmenni..hogy legalább, az az idő kárpótoljon amit vele tölthetünk..mert egyszer valakinek úgyis mennie kell..

Ahogy kollégám mondaná: " A világ szép és igazságtalan"..és erre csak bólintani lehet.

jóéjt mindenkinek

"Korunk, amelyben élünk!


Rohanó világunkban ma már nagyon távolra kerültünk a saját gyökereinktől, az ősi tudástól, belső hitünktől, a világegyetemben elfoglalt helyünk ismeretétől. Megfeledkeztünk belsõ forrásainkról és az univerzális tudat, a magasabbrendű szeretet extatikus élménye csak távoli álomképpé vált. Mindezekre ma már csak néhány hagyományőrző rituáléval és az ünnepek hatására emlékezünk.

A belső értékeket a civilizáció, a fejlődés, a kényelmesebbé tett világ oltárán áldoztuk fel, ezeket pedig a kitaszítottság és félelem érzései váltották fel. Gyökértelenné és bizonytalanná váltunk, magány és egyedüllét lett a jutalmunk.
Hiába lakunk többlakásos bérházakban, nagy létszámú lakótelepen, legtöbbször a közvetlen szomszédokon kívül másokat nem is ismerünk. Hiányzik a kommunikáció az egymás felé való nyitottság! Mindenki a saját rohanó világába zárkózik, üzleti fogások és manipulációk felhasználásával tapossuk el vagy tesszük tönkre riválisainkat. Létünk és egzisztenciánk van veszélyben. A tét a fennmaradás most, vagy soha!

A vízöntő korszakában minden, amit eddig biztosnak hittünk egyik pillanatról a másikra bizonytalanná vált. Minden ingoványos és kiszámíthatatlan. A biztonság érzése szertefoszlott, a megbízható munkahelyek tönkrementek, átalakultak. Családok robbannak szét és a szilárdnak hitt kapcsolatok pillanatok alatt összeomlanak. A világban forrongások, harc a természeti erőkkel, de főleg egymás ellen. Ez az állapot felőrli az idegeinket és állandó feszültségben tart minket. Közben észre sem vesszük az egészségünk romlásának jeleit!
Ezek a tudat alatt meghúzódó erők okozzák szorongásainkat, az élettől való félelmeinket. Egyértelműen megfigyelhető ez a folyamat a drogosoknál és alkoholistáknál. Soha nem látott mértéket öltött a könnyű és kemény drogok fogyasztása manapság! A drogfüggő, a kierőszakolt mámoros állapotban elszakad a valóságtól és egy problémamentes vízióvilágba menekül. Egészségüket áldozzák fel a delírium állapotáért, a röpke extatikus mámorért, azért a kapcsolatért, amely valaha a sajátunk volt!
Mi ez, ha nem a belső világunk félreértett üzenete? A valaha volt egység és biztonság kínzó hiányának kielégítése, a legrosszabb módon.

Mégis ez a látszólagos káosz nyújt új lehetőséget számunkra. Új szellemi impulzusok áradata önti el a világot. Soha ennyi tudásanyag nem volt hozzáférhető a hétköznapi ember számára könyvek, előadások, beavatások formájában.

A vízöntő a nagy zseni, aki nem tűri a dogmát és a láncokat. Felrúg minden szabályt és korlátot. Minden érdekli és mindennel kapcsolatba kerül, mégis megfoghatatlan, mint a levegő. Ugyanakkor tudatos és nagyon intuitív is.
A vizöntő kor üzenetének megértése óriási lehetőség a számunkra. Kényszerít a változásra, az új lehetőségek felismerésére! Megköveteli az újabb kori ember, a FELELŐSÉGGEL GONDOLKODÓ EMBER, a Homo Sapiens valódi létrejöttét! Ez a szellemi ember önmagáért, családjáért, szűkebb és tágabb környezetéért, embertársaiért felelősséggel képes cselekedni, alkotni. Aki pedig nem tud lépést tartani ezzel a fejlődéssel, az menthetetlen.

A gondolkodás lehet az egyetlen esélyünk a változások okozta sokkos állapot túlélésére. A folyamatok, a világ történéseinek figyelése és megfigyelése, a tapasztalatok leszűrése és átértékelése adja meg az esélyt számunkra!
Az elmélyülés, a dolgok átgondolása mélyebb tudatállapotban, gondolataink koncentrálása újabb tapasztalatokhoz juttatnak bennünket. Ezek a felismerések nyújtanak segítséget a világ, környezetünk és önmagunk mélyebb megértéséhez.
A testi-lelki-szellemi szinten működő bénító, lehangoló, depressziót okozó képzetek feloldása, erőink visszanyerése a kulcs az egészséghez. El kell gondolkoznunk azon, hogy mit miért áldoztunk fel!
Ez az a pont, ahol újra kell értékelnünk a világ működésének értelmét, a természet és az ember összefüggését, önmagunk lehetőségeit és feladatait.

Akikben ez a belső művelet elkezdődik, folyamatosan jut előrébb a tapasztalások és felismerések ösvényén. Így csodálatos lehetőségünk nyílik az önmegismerés és önmagunkra ébredés fantasztikus útján. Ezek után világosabban értelmezhetjük az õsi bölcsesség egyik örök érvényű gyöngyszemét:
Ismerd meg önmagad, megismered a világot!
Ez megfordítva is igaz; ha megismered a világban működő kozmikus törvényeket, közelebb kerülsz önmagad megértéséhez!"

  Kinn száz ágra süt a nap.Ami azért úgy érzem már nagyon kellett nekünk:)Az utóbbi 2 napban leginkább a szívemmel voltam elfoglalva, no meg a kötelezettségeimmel:S Azért a múltkori beírásom óta pár emberke művébe "belelapoztam" kíváncsiságból. A mi mentalitásunkat mutatja, hogy mely témák a legnépszerűbbek kis hazánkban.(Megasztár,sorozatok..stb) Félreértés ne essék eszem ágában sincs reklámozni magam mint ahogy azt olyan sokan teszik..én elsősorban kiírom magamból a gondolataim bízva abban, hogy lesznek olyanok akiknek ez talán segíthet bármiben is.Viszont ha lenne annyi felesleges időm, hogy átolvassam az összes naplót vagy legalábbis csak belenézzek biztos, hogy akadna még benne pár olyan gondolat amiért az illetőnek mindenképp érdemes volt billentyűzetet ragadnia..csak nem biztos, hogy ezt mások is értékelik.Különben is manapság az emberek nem szeretnek gondolkodni, a mélyreható gondolatokra egyszerűen nincs igény. Szeretünk a középpontban lenni, mert ettől a hírnévtől a "sikertől" reméljük, hogy életünk végre teljessé válik.Pedig nem..ide vonatkozik egy nagyon jó kis idézet Márai Sándor:Füveskönyv című művéből, mindent elmondd amit csak érdemes erről:

"Legtöbbet és legkegyetlenebbül a hiúságtól szenvedtél? Mindig be akartad bizonyítani magad? Értelmed, szellemed vagy más, gyanúsabb és nevetségesebb képességeid, társas biztonságod, fellépésed vagy az emberi dolgok ismeretében való jártasságod? Forgolódtál a világi piacon, s oly nevetséges voltál, mint a clown* a cirkusz fűrészporos porondján, mikor utánozza az állatszelídítők és erőművészek veszélyes mutatványait. S miért nem gondoltál soha arra, hogy a tetszés, melyet így arathatsz, egy unatkozó, kaján és gyermekes tömeg alkalmi tetszése csak? Egyetlen pillanata a magánynak, az önismeretnek, mikor legyõzted a hiúságot, többet adott neked is, az emberi világnak is, mint minden mutatvány, mellyel a világ elõtt illegetted magad. Egyetlen mozdulata az alázatnak nagyobb hõstett, mint minden mohó produkció, melyet az emberek megtapsolnak. Gondolj erre, míg nem késõ." (Ez az idézet a hiúságról című elmélkedése elejétől a végéig.a clown egyébként cirkuszi bohócot jelent.)

Márai egyike kedvenc íróimnak (Dosztojevszkij,Orwell és mások mellett), a Füveskönyv egy elég érdekes mű mert abban az időben még más erkölcsi korlátok uralkodtak, de már érezhető volt a "maiasság" előszele.Márait szűrni kell.Tudni kell, hogy mi az amit érdemes belőle még mindig megfogadni, még mindig aszerint cselekedni és mi az ami már túlzás.Sokan megvádolták, hogy bort iszik és vizet prédikál, de akik megvádolták nem igazán léptek arra az ösvényre amire ő.Az ehhez kapcsolódó idézet eléggé furcsa mód egy filmből származik, méghozzá nem is akármelyikből.
"Más tudni az utat, és más járni rajta".
Morpheus

Szerintem az embereket nagyon megoszthatta a Mátrix trilógia, annak is elsősorban az első része.Vannak aki csak egy könnyed akciófilmnek tartják tele trükkökkel,vannak akik a cyberfilmek egyik alapkövének..kevesebben vannak akik a mögöttes tartalmat próbálják meg másképp értelmezni.Mióta elolvastam 9évesen Szepes Mária:Vörös Oroszlán cimű könyvét majd jóval később James Redfield:Mennyei Próféciáját, az életem már nem lesz ugyanolyan mint volt.Mondhatni "felvilágosult birka" lettem.Birka mert még mindig a "nyájhoz" a fogyasztói társadalomhoz tartozom, hiszen ebből nem igazán vonhatja ki magát az ember, de tudatosabban fogyasztok.A Mátrixban főleg az ezoterikus előtanulmányaim miatt nem azt látom amit az emberek többsége.Értelemszerűen én is látom a látványt az akciót..de nem az fog bennem megmaradni, hogy "hű az anyja, de klafán robbant szét az a kocsi", hanem a film mondanivalója. Most vonatkoztassunk el picit azoktól a dolgoktól amiket ő ott tényként állított.Azért tartom ezt a filmet ezoterika szempontjából is jelentősnek, mert minket is körbevesz egy másik világ amiről sok embernek fogalma sincs. A minket körülvevő spirituális világra gondolok, az energiákra, a "véletlenekre" (amik nincsenek), és amiből a kor embere szeret kimaradni.Éli kicsiny kis életét abban a hitben, hogy ez az egyetlen hogy bele sem gondol mi értelme lenne egyszer megszületni, élni és meghalni akár minden nyom nélkül..anélkül, hogy bármi olyat is tett volna ami miatt azt mondja:"ezért érdemes volt élni". Divat lett a depresszió a reménytelenség, hogy mindenki azt hiszi az élet egy nagy szar és nem is tanulja meg értékelni és elkezdünk menekülni mindegy, hogy hova."Alkohol, cigi,drog,szex bármi jöhet, csak ne gondolkozzunk".Kicsit magam is úgy érzem magam, mintha prédikálnék, mivel nagyon nehezen tudok ezen az úton maradni hiába ismerem és tudom hova vezet..az emberek néha képesek letéríteni róla.Régen szerettem beszélgetni megismerni más embereket, segíteni nekik, hogy boldogok legyenek..de ma már nem.Az emberke ezt kihasználták.Szörnyű, hogy ha valakiért mindent megteszel épp az ellenkezőjét érheted el, rád akaszkodik minden problémáját veled akarja megoldatni és még akkor sem lesz boldog.Nincs amiért megdolgozzon.Az emberek nem igazán tudják azt értékelni amiért nem dolgoztak meg.Gondoljunk azokra akik pl mindent megkapnak.Ha kiejti a száján, hogy neki Porsche kell és másnap már ott áll a feljárón vagy mondjuk egy hónap múlva (jobbik eset ha emiatt a gyerek nem végzi ki a szüleit, mert nem kapta meg azonnal) akkor nincs ami lekösse amiért harcoljon és sokkal nagyobb az esélye, hogy unalmában előbb kezdd el inni,drogozni, lefeküdni fűvel-fával mint az akinek van amiért meg kell dolgoznia.Persze a másik oldalra ez ugyanúgy érvényes, sokan akik nem érzik a jelentőségét annak amit tesznek csak a reménytelenséget, hogy bármit is tesznek nem haladnak egyről a kettőre, ők is előbb utóbb kétségbeesésükben, bánatukban nyúlhatnak ilyen eszközökhöz végleg lerombolva esetleg azt amit eddig elértek.Van egy számomra eszméletlen jelentőségű könyv egy ezoterikus "alapmű" ami nagyon sok ember számára nyújthat támaszt..ha értik, hogy miről szól és nem csak annyit mondanak, jaj de aranyos mese! Richard Bach:Sirály című művéről beszélek.Mivel a könyv meglehetősen kis terjedelmű (alig 21 oldal), gondolkodtam, hogy közzéteszem itt..de azért az mégis sok lenne picit. Nem akarok folytatásos teleregény mintájára naponta 1-2 oldalt bemásolni belőle, így azt hiszem kiragadok jó pár részletet, hátha kedvcsinálónak jó lesz és egyre több embert fog érdekelni.
A történet egy életet mutat be a sirályok szemszögéből.Nem kell túl nagy képzelőerő, hogy felfogjuk az igazi mondanivalóját ha csak egy picit is megpróbáljuk a történetet beleilleszteni az emberek világába.Mivel sirályokról szól az õ életük értelme a repülés.Ezért van ez a folyamat a repülni tanulás a leginkább kihangsúlyozva.Mivel hű vagyok a könyvhöz és mindent megmagyarázni még egyszer annyi oldal lenne mint maga a könyv ezért csak idézgetek belőle.Hiszem, hogy aki ezeket a sorokat olvass az érteni fogja, hogy mit is szeretnék vele mondani.

" Hol van mindenki, Sullivan?  kérdezte hangtalanul. Már tökéletesen használta az egyszerű telepatikus módszert, amellyel itt a sirályok, rikoltozás és vijjogás nélkül, megértették egymást.  Miért nem vagyunk többen? Ahonnan én jöttem, ott...
...sirályok ezrei éltek. Tudom  Sullivan megrázta a fejét.  Szerintem erre az egyetlen magyarázat az, Jonathan, hogy te olyan madár vagy, amilyen millió között egy ha akad. Legtöbbünk nagyon lassan jutott el idáig. Egyik világból a másikba kerültünk, olyanokba, amelyek csaknem pontosan azonosak voltak az előzőkkel. És mi rögtön elfeledtük, honnan jöttünk. Nem érdekelt az sem, hová tartunk, éltünk a pillanatnak. Van fogalmad arról, hány életet éltünk le, míg egyáltalán eszünkbe jutott, hogy a lét többet jelent a puszta táplálkozásnál, verekedésnél vagy a rajban szerzett hatalomnál? Ezer életet, Jon, vagy tízezret! És újabb száz élet után kezdtük sejteni, hogy létezik olyasmi, mint a tökéletesség. Majd megint száz kellett hozzá, hogy rájöjjünk: létünk célja e tökéletességet elérni és továbbadni. Ugyanez a szabály érvényes ránk most is, persze: az dönti el, milyen lesz a következő világunk, hogy mit tanultunk meg a mostaniban. Ha mit sem tanultál, a következő világod pontosan ugyanolyan lesz, mint ez itt. Ugyanezekkel a korlátokkal és ólomsúlyokkal küzdesz majd.
Kiterjesztette a szárnyát, a szélbe fordult.  De neked, Jon  mondta , egyetlen alkalom elég volt. Neked nem kellett ezer életen át tanulnod, hogy elérhess ide."

"Múltak a napok, és Jonathan időről-időre azon kapta magát, hogy a Földre gondol, ahonnan érkezett. Ha annak, amit most itt tud, akkoriban csak a tized-, csak a századrészét tudta volna, mennyivel gazdagabb lett volna ott az élete! Álldogált a homokban, és tűnődött. Vajon most akad-e ott sirály, aki küzdene érte, hogy áttörje a megszokás korlátait? Hogy megismerje, mi a repülés értelme, azonfelül, hogy repülve lehet eljutni a halászbárkákhoz, szánalmas morzsákért? Talán van is valaki, akit kiközösítettek, mert a raj színe előtt kimondta az igazat. És minél előbbre haladt jósággyakorlataiban, minél jobban igyekezett megismerni a szeretet természetét, Jonathan annál inkább vágyott vissza a Földre. No-ha múltja nagyobbrészt magányosan telt, Jonathan sirály oktatónak született. Benne úgy nyilvánult meg a szeretet, hogy érezte: a felismert igazságból át kell adnia valamit másnak is, egy sirálynak, aki csak a lehetőségre vár, hogy õ is megismerhesse.
A gondolat-sebességű repülésben immár jártas és a többiek a fejlődését istápolgató Sullivannak kételyei voltak.
Jon, téged kitaszítottak. Miből gondolod, hogy egykori sirálytársaid bármelyike most hallgatna rád? Ismered a közmondást, a nagy igazságot: Az a sirály lát a legmesszebbre, amelyik a legmagasabban röpül. Ott, ahonnan te jöttél, a sirályok lent állnak a földön, rikácsolnak, vagdalkoznak egymással. Ezer kilométerekre vannak a mennytől  és te azt mondod, meg akarod nekik mutatni, onnan a mélyből, ahol ácsorognak! De Jon, hiszen azok a saját szárnyvégükig se látnak el! Maradj te csak itt. Segíts az itteni újoncoknak, akik már elég magasra jutottak ahhoz, hogy megértsék, amit mondani akarsz nekik.  Egy percre elhallgatott, aztán megkérdezte:  És mi lett volna, ha Chiang visszatér az õ egykori világába? Vajon hol lennél akkor te ma?
Ez az utolsó szempont meggyőzően hangzott. Sullivannak igaza van. Az a sirály lát a legmesszebbre, amelyik a legmagasabban röpül.
Jonathan hát maradt. Oktatta az újonnan érkezőket. Éles eszük volt, gyorsan haladtak. Nyugtalanító érzése azonban vissza-visszatért. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a Földön is lehetnek sirályok, akik képesek lennének tanulni. Mennyivel előbbre járna maga is, ha Chiang a száműzetése idején jön el hozzá!"

Egy ideig szünetet tartottam.Úgy kb mindenben:) Viszont éreztem, hogy lassan újra kéne valamit csinálni..nem megy nekem ez a nagy nihilizmus..gondolkodni kell..nem feltétlen azért mert jó és mert olyan hű de könnyűvé tenné az életet..de gondolkodás nélkül mit érne?:)

Az előző blogom ugye egy ismert kereskedelmi csatorna tárhelyén volt évekig..nemrég valami "megszállt" és gondoltam írok nekik, hogy mi lenne ha visszaadnák a gondolataim?Mert kb másfél évig volt kint a "hamarosan megújúlunk" tábla, aztáne gyszercsak néma csend és hullaszag..és több ezer blog odavszett..legalábbis ezt hittem én.Mindenesstre legnagyobb meglepődésemre 2 nap alatt érkzett a válasz, benne az archivummal.Amit annak rendje és módja szerint fel is rakok ide, igaz kicsit átszerkesztve..például elkezdtem benne egy könyvet bemásolni "fejezetenként", de nem volt olyan jó ötlet több indokból se:) Szóval ettől most eltekintenék.Valamint külön köszönet a tv2nek a gyors és segítőkész magatartásért...ilyet manapság multiktól nem sűrűn tapasztal az ember:)

Egy új élet hajnala vagy csak a régi folytatása..ki tudja?Biztos volt már mindenkivel, hogy úgy érezte nem tudja tovább magában tartani ami kikívánkozik és erre keresett egy lehetőséget.Egy ilyen kísérlet eredménye ez az oldal is.Nem ígérek rendszeres frissítést, majd írok mikor kedvem tartja esetleg lehetőségeim engedik..vagy van mit mondanom.Van, hogy naponta többször, de lehet, hogy akár hetekig-hónapokig felé se nézek.Elvégre az ember nem minden gondolatát tudja és akarja megosztani másokkal is.Lapozzunk.

Vajon mit érezhet egy angyal, mikor lezuhan?Kérdezzük meg talán Seth (pohár)-t az Angyalok városa címû filmbõl?Meddig van az a határ amig érdemes valakiért feláldozni magát az embernek?Legyen az angyali vagy ördögi természetü.Különös ember vagyok.Szeretem az embereket, de nehezen bizom bennük.Ez biztos nem egyedi tulajdonság.Igazából nem hiszem, hogy bármi is lenne bennem ami másokban nincs meg és ez így van rendjén.Az emberek nem mindig tudnak mit kezdeni a lehetöségekkel.Néha akkor is eldobják ha erre vágytak és utánna meg bánják egész életükben..vagy ha szerencséjük van, akkor egyszer kitudják javitani és elérik amit szeretnének.Biztosan vannak ezzel igy mások is.Akik azt várják, hogy elkezdjem mesélni a konkrét történet, hogy a Balu meg a Sára meg a nádas esete..az most keményen csalódni fog.Nem szándékozom senkit sem kiadni (fõleg nem magamat) ezért most elõre tisztázzuk, hogy képküldésrõl szó sem lehet.Még a nemem sem fontos, a stilusomból és a mondanivalómból úgyis ki lehet találni.Mint ahogy akik ismernek azok számára a stilusom is árulkodó akik meg nem, azoknak jobb így:).

Fura dolog az emberi test.Az ész és a szív játéka.Hányszor gyõzte már le az értelmet az érzelem? Na meg persze forditva is..az eredmény sosem kielégitõ.Tegnap este egyik barátomnál voltam.Mostanában kicsit sürübben látogatjuk egymást, de mindkettönknek megvan a saját élete(jelenleg romokban) és azért szükségünk van egymásra.Mivel nála voltam,azon ritka alkalmak egyike volt amikor tévét is néztem.Az egyik közszolgálati tévé reklámszünetében volt egy üzenet cimû müsor amiben egy Fridrich Schiller nevû úriember szavait idézték.Megpróbálom szó szerint idézni, de nem hiszem, hogy sikerül:"Az embert a saját akaratereje teszi naggyá vagy épp ellenkezõleg.Kicsivé"Nagy szavak, de mennyire igazuk van.Ideje, hogy elõszedjem én is a kómód mélyérõl a magam akaraterejét..mert azért van, különben nem lennék már régen itt a sárgolyón:), és kétlem, hogy ezzel a gondolatommal is egyedül lennék.Ennél a gondolatnál leragadva, mivel nem áll tõlem távol az ezoterika, ezért bemásolnék ide egy nem is olyan kis idézetet Bistey Zsuzsa:Vízöntőkori újjászületés címû könyvébõl ami telejsen más szemszögbõl világitja meg a dolgokat.Ezért szeretem az Ezoterikát is..vannak olyan dolgok, amikre csak itt leltem elfogadható és hihetõ magyarázatot.
"Az örök élet absztrakt értelemben elfogadható fogalom, a vallásos világszemlélet alapköve. A gyakorlati értelemben megfogalmazott örökkévalóság viszont csaknem elviselhetetlen terhet rak az ésszerűséget kereső emberre. "Úgy értsük tehát, hogy ennek sohasem lesz vége?" - kérdi a küzdelmekben megfáradt ember. Iszonyú a felelősség, ha csupán az idő és tér keresztjére feszített emberi intellektus döbbenetébe próbáljuk beleélni magunkat. Ennél sokkal elviselhetőbb a gondolat, hogy a földi létek sorozata iskola csupán, átmenet, lépcsőfok, mielőtt az önmagát végre felismert és elfogadó lélek elhagyhatja a fizikai világ korlátait, egy magasabb rendű lakóhelyért.
Ritka az olyan ember, aki életében egyszer vagy akár többször is el nem jut egy pontra, amikor igaz örömmel üdvözölné a végső pihenést, az áldott megsemmisülést, mint summás megoldást tornyosuló testi-lelki bajaira. Sokszor gondolok erre az őstípusú vágyra, amikor azokkal vitázom, akik szerint a reinkarnáció a saját megsemmisülését rettegő ember hamis vigaszdíja, vágyálom, a halálfélelem görcsös kísérlete az elkerülhetetlen elodázására. Szerintem pontosan fordítva áll a dolog: aki elfogadja az újraszületés gondolatát, azzal is tisztában van, hogy számunkra nem adatott meg a halandóság, sokkal keményebb iskolát kell kijárnunk..."
Remélem idõvel majd más emberek véleményét is olvashatom a témáról kicsit kimeritöbben, mint a "de hülye vagy ba** meg!":)
Utolsó gondolat szintén ebbõl a könyvbõl, de nem az írónõ saját szavai:
"A Föld gravitációs tere semmi egyéb, mint a legalacsonyabb szint, a legsötétebb színpad, ahol a Lélek drámája kibontakozhat."
Sir George Trevelyan

 

Most estem haza melóból.Kicsit sokat dolgoztam mostanában így lassan az életet is hanyagoltam, nem csak az írást..de felejteni akartam.Azt hiszem ebben nincs semmi kivetnivaló.Szép idő van kint..kutyám békésen szundikált odakint..elfogom veszíteni.Nagyon öreg már szegény látom ahogy egyre kevesebbet mozog és a szemében levő fény szépen lassan fakó barna lesz..megszerettem...pedig nem szeretem annyira az állatokat.Nekem nem valók talán a felelősség miatt?Nem bírom ha cirkuszolnak körülöttem.Talán azért mert a fél életemet cirkuszokban éltem le..és nagyon untam.Utálok veszekedni..néha mintha mégis muszáj lenne.Van egy barátom aki barát is meg nem is..szóval inkább ismerős..bár már elég régi.Neki egy kis egy szoba-konyhás lakásban van egy mókusa meg egy cicája.Sose tudtam eldönteni, hogy állatimádó zárkózott magányának feloldója vagy egyszerűen merész.Amit azok az állatok tudnak művelni..amikor fáradtan odaértem munka után hozzá, mert csinált nekem reggelit a macsek folyamatosan nyávogott és ugrált szétrágta a telefonjának a headsetjét mindent felborított..amikor enni kaptam akkor a körmét mélyesztette belém..nem sok hiányzott, hogy neki ne essek..de lehiggadtam.Emiatt majdnem össze is kaptam vele.A mókus közben meg pusztán csak a ketrecbe betett kereken pörgött és oltári zajt csapot néha meg rágcsálta a ketrecet..szóval tisztára diliházban éreztem magam.Ey ekkora lakásban termesztésen nincs megfelelő életterük..szóval szeretem őket csak ne cirkuszoljanak..emiatt ráragasztották, hogy nem tudok szeretni.Főleg, hogy az embereket jobban szeretem bár tudom, hogy sokkal kevésbé érdemlik meg, mint akármilyen állat.A természet..na azt imádom.Ha választhatnék mi legyek következő életemben, fa lennék.Az csak ad és nem elvesz..szeret és nem gyűlöl.Mutasson nekem valaki olyan fát ami nem csak jót ad.Árnyékot ad nekünk ha melegünk van.A fotoszintézis ugye szintén csak a mi érdekeink szolgálja..nem tudok még egy élőlényt ami ennyire meghálálja a törődést(ugye ha szeretetet adsz neki, energiát, ő a te közeledésedre ugyanezzel válaszol, szintén energiát ad neked , megnőveli a meződ "feltölt" szeretettel).. és ennyire harmoniában lenne velünk..ha hagynánk persze.Ha nem vágnánk ki őket nem roncsolnánk nem tipornánk szét minden értéket is ami csak létezik ezen a sárgolyón..és amit újra is tudunk építeni.Ép ezért fura szinte már perverz módón ragaszkodom az emberekhez.Mert egyedül csak a mi hatalmunkban áll az, hogy amit elrontottunk kijavitsuk..amit leromboltunk felépitsük..persze mindent nem lehet jóvátenni..mindent nem lehet visszahozni..mint ugye az ősi kínai mondás..az aranyat nem lehet megenni..remélem mindenki ismeri a teljes mondát, ha mégse, akkor majd leírom.Szóval szeretet..biztos az én hibám, hogy nagyon kevés emberhez ragaszkodom..hozzám talán nem meglepő módon annál többen.Nekem mindig főképp az ér sokat akivel voltam/vagyok. MIvel nem vagyok Casanova nem szeretem az átugrásokat meg a párfelejtő kapcsolatokat így ez a lista nem túl hosszú.:)Mindegy.
..egyenlőre ennyi.Menni kéne fürdeni enni majd aludni.HA fel tudok kelni , akkor folyt köv.HA nem , akkor is majd egyszer.